Amikor én 40, a férjem pedig 45 éves volt, szerettünk volna egy harmadik gyermeket. De nem tudtuk megtenni. Nos, mindent a korra fogtunk, én pedig úgy gondoltam, hogy na, nem kockáztatom meg, mert az orvosok azt javasolják, hogy 35 éves kor előtt szüljünk.
Egyhangúlag úgy döntöttünk, hogy egy árvaházból veszünk egy gyereket. Amikor a férjemmel elmentünk a gyerekekkel találkozni, eldöntöttük: akire először megakad a szemünk – azt választjuk. Kiderült, hogy ez egy gyönyörű, kék szemű Alex lett. Kicsit több mint 6 hónapba telt, mire beilleszkedett a családunkba. Gyermekeink sok időt töltöttek a testvérével.
Eleinte zárkózott és szerény volt. Mindannyian igyekeztünk boldoggá tenni. De 4 óvodát kellett váltanunk az agresszív viselkedése miatt. Mindenkivel összeveszett, mondhatjuk úgy is – verekedett. Az iskolában ugyanez a történet folytatódott. Az igazgató folyamatosan hívogatott minket, mi már mindent megpróbáltunk vele, még pszichológushoz is elvittük, de hiába.
A gyerekeink már egyetemet végeztek, külföldön éltek, a férjem pedig belefáradt az Alexszel való hancúrozásba, belefáradt az állandó botrányokba, problémákba – és elhagyott minket.
Sasha otthagyta a 9. osztályt, pontosabban alig érte el. Elkezdett inni, illegális szereket használni.
Sokat szenvedtem vele együtt. Rengeteg pénzt költöttem arra, hogy ne kerüljön börtönbe. Arra hivatkoztam, hogy egyedül, férj nélkül nevelem őt.
Megsajnáltak, és elengedtek, de cserébe többször is tisztességes összeget kellett fizetnem. Őt pedig nem érdekelte. Folytatta ugyanúgy, mint eddig. És most 60 éves vagyok, férj nélkül vagyok, a gyerekeim messze vannak, más kontinensen élnek. Alex pedig börtönben van. Az egész életemet elvesztettem egyetlen döntéssel, amiről azt hittem, hogy jót teszek. Kiderült, hogy pokolian rosszul sült el…
