A tizenegy éves lányomnak kóruselőadása volt, de a férjem és én is dolgoztunk hétköznap, így nem volt, aki elvigye. Eléggé önálló lány, egyedül jár iskolába és kóruspróbára, tudja, hova kell buszra szállni, és volt közvetlen busz a Művelődési Házba, ahol felléptek. Mónika maga is elhatározta, hogy gond nélkül eljut a koncertre és vissza. A férje rajzolt neki egy vázlatos ábrát a buszmegállókról, hogy visszafelé a megfelelő helyre tudjon menni, és Monica
azt állította, hogy mindent tökéletesen megértett. Aztán este hét órakor felhívott. Sírt, és nem lehetett érteni a szavakat, szinte lehetetlen volt megnyugtatni a telefonon keresztül.
– Anyu, rossz buszra szálltam fel! Nem tudom, hol vagyok, és nincs pénzem a viteldíjra.
A szívem egyenesen a sarkamra állt. A lányom sír, nem tudja rendesen megmagyarázni, hogyan történt.
– Maria elvitt a buszmegállóba, de rossz irányba mentem. A kalauz mondta, hogy rossz irányba mentem…
– Nem maradhatnál ugyanabban a buszban, és nem kérhetnéd meg a kalauzt, hogy menjen a másik irányba?
– Leszálltam – zokogott Monica. – Nem tudom, hol vagyok. Itt csak egy buszmegálló és egy bódé van.
Most már tudom, hogy meg kellett volna kérnem a lányomat, hogy keresse meg a megálló nevét és a busz útvonalát, hogy megtaláljam, de én ugyanolyan rémült és zavarodott voltam, mint egy eltévedt gyerek. Azon gondolkodtam, hogy felhívjam-e a férjemet, vagy egyedül menjek végig a buszmegállókon, és keressem meg a lányomat.
– Anya, várj – nyugodott meg egy kicsit Mónika, és az orrát szagolgatta.
Eltette a telefont, így csak néhány hang megfejthetetlen motyogását hallottam. Ettől még jobban megijedtem. Nem tudtam, ki közelíthet meg egy ilyen állapotban lévő, rémült, védtelen lányt. Egy perc múlva újra megszólalt. A hangja még mindig sírós volt, és orrdugulással, de megkönnyebbülten beszélt.
– Mama, a hölgy, aki a bolt mellett ült, pénzt adott a viteldíjra, és átvitt a másik oldalra, ahol otthon van a megálló.
– Tényleg? Hála Istennek!
Még mindig tűkön ülve, kicsit kifulladva ültem, amikor Mónika telefonált a buszról, majd a mi megállónkból, hogy beszéljek vele, amíg hazamegy.
– Az a néni – emlékezett vissza -, azt hiszem, hajléktalan volt.
– Miből gondolod ezt?
– Egy cicával a háta mögött ült, és egy doboz pénzzel a bolt mögött. Először nem is láttam, de sírva jött ki, és azt mondta, hogy vegyek el a dobozból annyit, amennyire szükségem van a buszra hazafelé.
Ez nagyon megdöbbentett. Egy ember, aki maga is azokból a fillérekből élt, abból az aprópénzből, amit mások talán eldobtak volna, megosztotta egy idegen, bajba jutott gyerekkel. Sem a kalauznak, aki tudta, hogy a lány rossz irányba ment, sem a bolt pénztárosának nem jutott eszébe segíteni, de az a nő megtette, pedig senki sem kérte.
