Tudom, hogy apám mindenkinek mesél rólam és a feleségemről a faluban. Soha nem szerette a menyemet, és úgy tűnik, én sem. Mi mással magyarázható, hogy nem hajlandó észrevenni a kedvességünket és a segítségünket?
Ő egy régimódi ember, az a fajta, aki szerint régen jobb volt minden, a nők dolgoztak a földeken, és nem létezett rák. Nem lehet neki bebizonyítani, hogy nem volt jobb, ezért haltak meg a nők korán, és a rákot egyszerűen nem diagnosztizálták. De a legérdekesebb az, hogy ő egy olyan ember, aki a saját kis falujában él, a saját kis világában, ahol csak ő van és a veteményeskert. Szó szerint azért él évről évre, hogy megmutassa a termését és eladja. Ő maga ülteti és termeszti, elmegy az erdőbe gombászni és eladni, bogyókat szed és azt is eladja, almáskertekbe jár és illegálisan szedi az almát, hogy eladja az almagyárnak… Fogalma sincs, milyen az élet a városban és nem is akarja tudni. És nem ismer el semmilyen munkát, kivéve a zöldségeskertet és a ház körül. Ezért vagyunk lusták hozzá a feleségemmel.
Anna tulajdonképpen ruhákat varr, én pedig autókat árulok – apu agya számára túlságosan érthetetlen, de sok pénzt kapunk a munkánkért. Ennek köszönhetően van egy remek lakásunk a városban, a gyerekek jómódban nőnek fel, és nem csak szilveszterre engedhetünk meg magunknak vörös kaviárt. Ráadásul mindig segítünk Anna szüleinek (igazán szerető és hálás emberek) és apának. Fizetjük a háza újjáépítését, az új kerítést, a kutat. De ő úgy gondolja, hogy ez mind fillérekbe kerül, csak nem volt ideje megcsinálni, és az árakat nézegetve rájött, hogy az életben nem engedne meg magának ilyesmit.
A faluban mindannyiunkra panaszkodik, hogy nem akarjuk felásni a kertjét, de neki tető van fedve, a háza van burkolva, és mi rendeljük neki a fát, és nem ő áll és vágja őket.
Hol van hát a tisztességes hála?
