Ifjúkorom legjobb barátja sokat változott, amikor nyugdíjba ment. Évekig élt velem a gyárban, vég nélkül dolgozott, soha nem látta meg a napvilágot, az egész családot a hátán vonszolta, próbálta elintézni a gyerekeit. Aztán egyszer csak elvált, eladta az apja nyaralónak használt házát, és külföldre rohant. Elkezdte aktívan fenntartani a szociális hálózatokat, gyakran frissítette az új geolokációs fotókat. Beutazta Európát, járt Amerikában, és legutóbb Törökországból posztolt képeket.
Azon tűnődtem, vajon tényleg volt-e elég pénze a háza eladásából, hogy fedezze ezeket az utazásokat. Megkérdeztem egyébként, amikor videokonferencián keresztül beszéltünk vele, és azt mondta, természetesen nincs elég pénze, de a gyerekei segítenek neki, és pénzt küldenek, hogy továbbra is élvezhesse az öregkorát. Nem különösebben igényes, önkénteseken keresztül keres szállást, vagy olcsó hostelekben száll meg, valahol, és a tengerparton is tud éjszakázni, de általában nem tervezi, hogy hazamegy.
Én is szívesen mennék ilyen helyre. Csak ne hosszú útra, hanem pár hétre. Még sosem voltam külföldön. Csak mások fotóit láttam. A gyerekeim szerencsésebbek voltak, ők már jártak néhány helyen last minute utakon. Amikor azonban magam is ilyen kéréssel álltam elő, hogy mennyibe kerülne, és mehetek-e egyedül, a lányom kinevetett.
– Apa, ugyan már, miféle utazás? – Szerinte vicces volt a viccem. – És ki viszi majd a gyerekeket az iskolába? Maguktól még nem tudják megcsinálni. És hogy tudsz te, ilyen öreg, elmenni valahova? Mi van, ha ott megbetegszel? Nem ismered a nyelvet, semmit, úgyhogy ne találj ki semmit.
A vejemnek is elmondta az ötletemet, hogy együtt viccelődjenek rajtam. Nekem ez nem vicces. El akarok menni valahova. A lakásomat is eladhatom – a gyerekeknek van saját lakásuk a szomszédban. És akkor oda megyek, ahova akarok, mert senki nem akar segíteni. A lányom és a vejem majd röhögni fog, amikor felhívnak a fenti lakásba, hogy elhozzák valahonnan az unokáimat, és más nyitja ki nekik az ajtót!
