A lányomnak van annyi lelkiismerete, hogy megfenyeget, hogy nem fogom látni az unokáimat, és nem fogok tudni többé vigyázni rájuk, ha nem adom el sürgősen a lakásomat, nem keresek munkát, ha nyugdíjba megyek, és így tovább. Gyerekkora óta zsarol. Mindig úgy kell lennie, ahogy ő dönt és akarja. És én nem értek egyet.
Már nem vagyok fiatal, megszoktam, hogy otthon vagyok, munka nélkül, nem akarok újra munkát kapni sehol – az egészségem sem a régi. Személy szerint a nyugdíjam elég, nem veszem el a gyerekeimtől. Külön költségvetésünk van, és különböző polcok a hűtőben. A lakásomat sem tervezem eladni. Most öten élünk – én, a lányom, a vejem és két unokám. Még valahogy elférünk egy háromszobás lakásban, de ha eladjuk, nem sokat kapunk érte, mert a javítások régiek, és az elhelyezkedése sem túl jó. Cserébe legfeljebb egy kétszobás lakást veszünk, de két lakást nem, akkor meg mi értelme?
Értem én, hogy a lányom külön lakást akar, hadd spóroljanak ők és a vejem, és ne fenyegessenek unokákkal.
– Elviszem, és soha többé nem látják őket! – A lányom megijeszt engem.
És én nem félek. A gyerekeik nem cukor. Elkényeztetettek, a fejükön ugrálnak, nem tisztelik az idősebbeket, és ugyanolyan zsarolósak, mint a szüleik. Örülnék, ha nem látnám őket a házamban.
A lányom esküszik és ígéri, hogy kiköltözik, de valahogy telnek a hetek és semmi nem mozdul. Gyanítom, hogy ők maguk sem képesek elköltözni, és ő meg a veje minden módon megpróbálnak rábeszélni az eladásra. Mivel a szavak nem használnak, támadásba lendültek.
