Amikor Anna és én húsz és tizennyolc évesek voltunk, ugyanarra az egyetemre jártunk, és mindketten hosszú utat tettünk meg az egyetemre, három busszal, úgy döntöttünk, hogy elkezdünk közösen bérelni egy lakást. Én idősebb voltam, nekem már volt egy részmunkaidős állásom, Anna pedig az első évében csak az ösztöndíját fizette a lakhatásért. Anyám segített valahogy a bevásárlásban, de még mindig én voltam az, aki leginkább gondoskodott rólunk.
Ez az évek során változott, nem vitatom. Volt, amikor én voltam munkanélküli, Anna pedig két állásban dolgozott, és volt, amikor pont fordítva volt. Mivel a munkahelyemen mindig a sikert hajszoltam, és ráadásul egy két lábon járó komplexus voltam, nem jöttem ki a pasikkal, de Annának nagyon hamar lett barátja, és egy évvel az érettségi után össze is házasodtak. Így kezdtünk el hárman együtt élni.
Soha nem éreztem magam harmadik keréknek – két szobánk volt, csak jó szomszédok voltunk, és nem voltunk egymás útjában, de csak addig, amíg Anna be nem jelentette, hogy babát vár. És nem azért, hogy mindenki boldog legyen, hanem hogy ürügyet találjon arra, hogy elköltözzek.
Most már ketten voltak, maguk is tudták fizetni a lakbért, engem meg kirúgtak, mert azt remélték, hogy a volt szobámat gyerekszobának használják majd. A hátam mögött már mindent megbeszéltek a munkaadómmal, és ő megengedte, hogy ideiglenesen leszereljem az ágyamat, és adjak neki néhány bútort, hogy legyen hova tenni a kiságyat.
Értem én, hogy az unokahúgom fontos, és hárman fognak összezsúfolódni egy szobában, de még csak fel sem készítettek a költözésre – elém tették, hogy költöznöm kell, méghozzá minél hamarabb, mert még a kislány születése előtt szeretnék megcsinálni a gyerekszobát.
Számomra a költözés stresszes. Plusz költségekkel és problémákkal jár, és semmiképp nem akarok mással élni. És egy hét alatt elég nehéz jó körülmények között és elfogadható áron lakást találni a munkahely közelében. De Annát ez nem érdekli, és a szülei mellette állnak ebben a kérdésben. Mindenki azt mondja, hogy tűnjek el, és ne szóljak bele a “fiatal családba”, mert már felnőtt vagyok, és magam is kaphatnék férjet és gyereket, ezért lógok az internetes albérlethirdetéseken…
Kiderült, hogy a kishúgom cserbenhagyott és dobott. Ez nem túl szép dolog szerintem. Családtagok vagyunk, annyi évig éltünk együtt, most meg szó szerint kirúg, mert most már megvan a saját, személyes boldogsága, amiben nekem egyáltalán nincs helyem.
