Apám egyáltalán nem szerette Williamet. Már régen kiszúrt a barátai fiai között, ezért nem foglalkozott a többi fiúbarátommal, és nem vette őket komolyan. Illúziókkal és álmokkal élt, és miután megtudta, hogy eljegyeztem Williamet, kidobott a házból. Azt várta, hogy meggondolom magam, és bocsánatot kérek, de ez nem történt meg.
Anyám támogatott engem, de nem tudott apámmal szembeszállni – félt tőle, és attól is, hogy fedél nélkül marad, mert már régóta nem voltak rokonai, és nem volt mód arra, hogy máshoz menjen. Én teljesen más helyzetben voltam. Az anyósom csodálatos asszony volt. Szívesen megengedte, hogy William és én nála lakjunk, és mindenben támogatott minket – erkölcsileg és anyagilag is. Hárman éltünk együtt, később született egy kisfiunk, és a közös élet még mindig sokkal jobb és nyugodtabb volt, mint az élet a neheztelő apámmal.
Apám miatt anyámmal sem tudtam igazán kommunikálni. Hazudnia kellett, hogy a barátaival találkozik, hogy meglátogasson engem és az unokáját. Okkal félt apától. Ő egy nagyon nehéz ember, és képes erőszakoskodni és megütni engem. De valahol a szíve mélyén anyám nagyon szerette őt, és el sem tudta képzelni, hogyan hagyhatná magára.
Ezért türelmes volt, és William és én úgy éltünk, mintha a szüleim nem is egy városban élnének velünk, hanem nagyon-nagyon messze.
Csak kilenc évvel később, amikor a fiunk már középiskolás volt, és anyósom agyvérzést kapott, vette rá anyám apámat, hogy látogasson meg minket. Már érezhetően fázott, és hiányoztunk neki. Örült, hogy látja az unokáját, és még meg is ölelte Vilmost, elfogadva őt fiának. Anya sokat segített anyósom gondozásában, William és én pedig többnyire dolgoztunk. Így alakult, hogy az unokámat a nagyapjára kellett hagyni – iskolába vinni, felvenni, focizni vinni, és így tovább.
Kezdtem észrevenni, hogy a nagyapjával töltött idő után a gyerek más volt. Hirtelenebb volt, gyakrabban volt elégedetlen, és sírni is tudott ok nélkül. Williamnek sokáig kérdezgetnie kellett a fiamat, hogy mi a baj. Kiderült, hogy apám mindenféleképpen megalázta őt, azt mondta neki az iskolába menet és az iskolából jövet, hogy felesleges gyerek, hogy mi, szülők nem fogjuk szeretni a jegyeivel, hogy a fociórákon használhatatlan, ezért mindig a kispadon ül.
Apám egy cseppet sem változott. Még mindig gyűlöl engem és Williamet, és kész arra, hogy bármilyen módon tönkretegye az életünket, bosszút álljon a sok évvel ezelőtt történtekért.
Ez volt a kapcsolatom vége vele. Jobb volt, ha korán otthagyom a munkámat, hogy a fiamra vigyázzak, és csak anyámmal kommunikáljak, minthogy eltűrjem ezt a hozzáállást. Ő már felnőtt, sőt, idős ember, és nem fél semmitől, és nem gondolkodik semmin. Ha apunak nincs szüksége családra, akkor nekünk sincs rá szükségünk. Mi valahogy kilenc évig éltünk nélküle, és tízszer tovább fogunk élni.
