Apám tízéves koromban elhagyott engem és anyámat. Közös életünkből csak veszekedésekre és káromkodásra emlékszem. Anyám a bíróságon keresztül kapott tartásdíjat. De az a pénz, amit tartásdíjként fizetett, nem nevezhető segítségnek. Édesanyám korán meghalt, így én egyedül maradtam. Két évvel a halála után férjhez mentem, és megszültem egy fiút. A kétszobás lakásomban éltünk, amit anyámtól örököltem. A fiú születése után megromlott a kapcsolatunk a férjemmel, de nem kritikusan. Egy nap becsöngettek hozzánk. Odamentem, hogy kinyissam, és ott állt az apám.
Személyesen. Hát, ha belegondolok, nem idegen számomra, gondoltam, és beengedtem. – Szervusz, lányom! Azért jöttem, hogy veled éljek – mondta, alig lépte át a küszöböt. – Megőrültél az öregségtől? Miért kellene befogadnom téged?” Kérdeztem meglepődve. Talán tartásdíjat fizettem neked? Igen, fizettél. Tehát a törvény szerint neked kell gondoskodnod az öregségemről – nem habozott alátámasztani az állítását -, és hová helyezzelek el? Már így is kevés helyünk van – mondtam. – Ez a te gondod.
El kell szállásolnom téged, pont, – mondta. Mint kiderült, kirúgták a második családból. És mivel a másik család nem volt hivatalosan bejegyezve, az apa nem tudott nekik semmit mutatni. Így hát eljött hozzám. Meg kellett engednem, hogy nálam lakjon. Nem vált meg a bűneitől, sőt a férjemet is elkezdte bevonni a tevékenységébe. A férjemmel való feszült kapcsolatom botrányokba torkollott. Kirúgtam a férjemet a házból. De nem fogok tartásdíjat kérni. Hogy a jövőben ne tudjon követeléseket támasztani a fiammal szemben.
