– Drágám… – hangzott a konyhából egy nyugtalan kiáltás. – Drágám, mit jelent ez?
– Mit jelent?” A férj gyorsan felpattant a kanapéról, és felesége hangjára sietett.
– Drágám, mi az? – Maggie a konyha közepén állt, és ujjával az asztalra mutatott.
– Hová? – A férfi nem értette.
– Mi van ezen a tányéron?
– Sütemény… – vonta meg a vállát John, – És?
– Hogy érted, hogy mi? – A hangja reszketett a haragtól.
– Mi a baj, drágám? Én ezt nem értem. – Tényleg nem értette, mi az, ami ennyire bántja a feleségét.
– Hát nem érted? Ma külön neked sütöttem a kedvenc sütidet, és te… Nem tudtad mindet megenni?
– Ó, Istenem… – …a férjem egyszer csak kifakadt. – Megijesztettél. Nem nagy ügy. Nem ettem meg néhány sütit.
– És akkor mi van?! – A feleség lehunyta a szemét, és leült a székre. – Szóval ennyi volt, mi? Nem nagy ügy, ugye?
– Drágám, hagyd már abba! Nem lehetsz ideges…
– Így van, nem lehet – zokogott az asszony. – Csak tíz sütit sütöttem… Boldoggá akartalak tenni… Magam is ettem néhányat, a többit neked hagytam. Lefeküdtem pihenni… Azt álmodtam, hogy amikor hazajössz a munkából, és meglátod a sütiket, boldog leszel… És te… Még csak meg sem tudtad enni.
– Mi olyan nagy dolog? – Megdöbbentette a felesége viselkedése, de igyekezett mindent megtenni, hogy uralkodjon magán. – Mi olyan nagy ügy? Magyarázd meg!
– Mint mi? – A felesége halálra váltan rázta a fejét. – Hogyan mit?! Egyszerre tizenötezret eszel az anyádtól. És az enyémet nem szereted, ugye? Nem vagyok jó háziasszony, ugye?
– Hát, drágám… – John gyengéden megsimogatta a felesége vállát, – tudod, jóllaktam. Hát, nem tudtam mindent megenni…
– Nem tudtál enni? – Az asszony felemelte a fejét, és szomorúan nézett a férje szemébe. – Ne hazudj nekem, ne hazudj! Én megértem. Csak nem szeretted őket. És éhesen jöttél… Meg tudtad volna enni mindet… De nem szereted, ahogy főzök. Csak az anyád ételét eszed, az enyémet nem… Istenem, mekkora egy bunkó vagyok!
– Drágám, ne aggódj.
– Igen, nem tudok… – kezdte simogatni kissé gömbölyödő hasát… – Ez az, kicsim, anyukád nem tud főzni – szólt a hasához… – Milyen peches vagy… Ha megszületsz, egy rossz anyukával kell majd együtt élned…
– Na, édesem! – János nem bírta tovább, – Akarod, hogy megegyem ezt a félig megevett sütit?
– Nem akarom.
– Miért nem?
– Mert azt mondtad, hogy “félig megetted”, mintha félig kész lenne. És most én is úgy érzem, hogy egy kicsit félkész… Igen, én vagyok a te félkész… Egy félkész feleséged. Anyu, miért szültél engem így? Miért nem tanítottál meg főzni?
– Ó – üvöltötte John, lekapott egy sütit a tányérjáról, és az egészet a szájába tömte.
– Ne merészeld ezt tenni! – Hagyd abba! Meg fogsz fulladni!
De már túl késő volt. John szeme kitágult, rágni kezdte a sütit, és hamarosan, bár nehezen, de hangos méla hanggal a gyomrába küldte.
– Ennyi – motyogta egy idő után, levegő után kapkodva. – A konfliktusnak vége.
Maggie, a szemöldökét összehúzta a levegőbe, és sértődötten hallgatott.
John odament a hűtőszekrényhez, kinyitotta, kivett belőle egy nagy, terjedelmes zacskót, és Maggie elé tette.
– Tessék.
– Mi az? – Kérdezte Maggie boldogtalanul.
– Anyu süteményei. Hazafelé beugrottam egy percre, hogy meglátogassam anyámat. Felhívott, és megkért, hogy jöjjek át. Anya finomságokkal akart kedveskedni. Tudja, hogy mennyire szereted a főztjét. De a fél zacskót megettem útközben tőle a metróig. Amikor hazaértem, a tiéd is ott volt. Hát, én is megettem őket… Sajnálom, nem tudtam mindet megenni… Kérsz anya süteményéből?
– Nem… – válaszolta tétován a felesége, de a keze önkéntelenül is a csomag után nyúlt.
John keze is a zacskóért nyúlt.
Fél órával később anyja süteményeiből már csak egy üres zacskó és egy teli, vidám hangulat maradt.
