Huszonegy évesen mentem férjhez. Egy évvel később született egy lányom. Nagyon szerettem volna még több gyereket, de nem jött össze. Így a lányom maradt az egyetlen vigaszom. Nagyon szerettük őt, nem voltunk hajlandóak megtagadni tőle semmit, úgy öltöztettük, mint a divatlapok képein.
– Az én hercegnőm! – szokta mondani a férjem.
Amikor a férjem meghalt, a lányom tizenhét éves volt. Én magam már nem tudtam őt a legújabb divat szerint öltöztetni és öltöztetni. Egy évvel később elhozta a férjét a nyaralónkba. A férfi ugyanolyan zöld volt, mint a lány.
– Mivel te nem tudsz mindent biztosítani, amire szükségem van, majd a férjem megteszi – mondta a lányom.
De amit a férje keresett, azt a saját ruháikra és szórakozásukra költötte. Az én költségemen ettek és ittak. Ez rendben is volt, de még a saját poharukat sem akarták kiöblíteni. Három hónapig tűrtem ezt. Végül meguntam, és… kirúgtam őket az ajtón.
A lányom és a férje a szüleihez költöztek. Egy hét után elfogyott a türelmük, kidobták a lányomat az ajtón, ő pedig visszajött hozzám.
– Miattad szakítottunk! – engem hibáztatott. Egy évvel később a lányom újra férjhez ment. De ezúttal elég okos volt ahhoz, hogy egy férfihoz menjen feleségül egy poronty helyett.
Újabb egy évvel később született egy lánya, akiről véletlenül értesültem közös ismerősöktől. Azóta nem hallottam a lányomról.
Huszonhárom év telt el. Aztán a minap a lányom méltóztatott megjelenni. Vagy inkább felhívott.
– Anya, hamarosan itt az unokád esküvője. A férjemmel úgy döntöttünk, hogy a lakásodat adjuk neki nászajándékba. – mondta nekem.
– Hová megyek? – Kérdeztem tőle.
– A faluba akarsz menni, a nővéredhez. Egy idősek otthonába akarsz menni…
Természetesen nem költözöm ki a lakásomból. Egy jó dolog van, a férjem nem látja ezt a megaláztatást.
