A barátom anyja az egész családját elkábította. Kiadta a háromszobás lakását, hozzáadta a nyugdíját, és elment meleg országokba élni. Azt mondják, hogy a mi nyugdíjasaink ott igazán jól és gondtalanul tudnak élni, nem csak létezni.
– Ez annyira undorító! – mondta az egyik barátnője férje. – Már nem fiatal, miért kell neki az egész világot beutazni? Csak szégyent hoz ránk!
– Miért nem gondolt először rád?” – kiabált az anyós.
– Egyszer anyám célzott rá, hogy az alma nem esik messze a fájától – mondta zokogó hangon a barátnőm -, úgy érti, hogy mivel a lánya vagyok, én is el fogok mulatni, és öregkoromban elhagyom a hazámat. Az összes rokonom is azt fogja mondani, hogy szégyent hoztam rájuk. A férjem nem tudja abbahagyni a vitát velem. Nem tudunk megbirkózni a hitellel, amit az autóra vettünk fel, két hónapja lejárt, és anyám úgy döntött, hogy saját életet csinál magának – sír a lánya, valahogy biztos benne, hogy az anyjának mindenben segítenie kell neki, és elfelejti az ő érdekeit és igényeit. Anyósom minden nap emlékeztet arra, hogy mi a férjemmel ingyen lakunk a lakásában, anyám pedig idegeneknek adja ki a lakását.
Valamiért él bennünk az a sztereotípia, hogy egy nyugdíjas nő már nem tartozik magára. Neki úgysem kell dolgoznia, így ingyen ülhet az unokákkal, főzhet és segíthet a ház körül. A lakása pedig a gyerekeknek van, és egyáltalán, miért is kellene számítania bármire is? Miért számítsanak a gyerekek az anyjuk pénzére ahelyett, hogy maguk keresnék meg a megélhetésüket, és nem az anyósukkal laknának egy lakásban?
– A férjemmel abban reménykedtünk, hogy nekünk adja a lakását, és falura költözik – siratja reménytelen álmait a lány. Lehetséges ez?
– Hidd el, hozzád fog menni feleségül – mondtam szarkasztikusan.
Azonnal eszembe jut a történet, amikor nagyanyám régi barátnője visszaadta az unokáit a gyerekeinek, és “mindenféle bajba keveredett”. Elköltözött és megtalálta a szerelmét. Az egész család annyira meg akarta szerezni az egyszobás belvárosi lakását, hogy úgy döntöttek, a bíróságon keresztül cselekvőképtelenné nyilvánítják. De tervük kudarcot vallott. Még mindig a kopasz nagyapjával él. Van egy nagy házuk, de ő nem akarja meghívni a rokonait. Így van ez már csak így.
A barátom édesanyja pedig szinte minden nap posztol képeket a világ különböző pontjairól, azzal a felirattal, hogy a nyugdíj utáni élet csak most kezdődik! Időnként még kommenteket is írok neki. Szerintem igaza van. Miért kellene a rokonainak a nyakán ülni és rendelkezni a vagyonával? A nyugdíjkorhatár már ítélet? Tanuljanak meg gondoskodni magukról! Ők azok, akik szégyentelenek!
Egyetért azzal, hogy a kor nem ok arra, hogy ne élvezzük tovább az életet?
