– John, nem jött el az ideje, hogy nyugdíjba vonulj?” – kérdezte hirtelen a fiatal főnök az ősz hajú helyettesétől.
Úgy tűnt, hogy ilyen szavak után kellemetlen hosszú szünetnek kellett volna következnie a helyettes irodájában, de ennek épp az ellenkezője történt.
– Itt az idő, Viktor! Eljött az idő! – kiáltott fel örömében John, és azonnal a főnökéhez sietett, hogy megölelje. – Milyen jó, hogy ezt most mondta! – ölelgetve János széttárta a karját, és vidáman megkérdezte: – Na, akkor én megyek?
– Hová? – kérdezte a döbbent főnök.
– Nyugdíjba, hova máshova? – nevetett a helyettes. – Milyen finoman célozgatott, Viktor! Te tudod, hogyan kell beszélni a beosztottakkal! Na, ennyi, fogom a csészémet, a naplómat, és azonnal jelentkezem. Fúúúú… Milyen jókor történt mindez… Milyen jókor…
– Várj, várj, John, mit csinálsz? – a főnök még jobban összezavarodott. – Nem azért mondtam, hogy ma nyugdíjba menj. Az egészet úgymond perspektivikusan… Tudod, hogy felülről kaptunk egy rendeletet, hogy emeljük az alkalmazottak fizetését. És honnan lesz pénzünk erre az emelésre? Valakit ki kell majd rúgnunk. És kit kell kirúgni? Ezért gondoltam, hogy most már nyugdíjas korban vagy, talán beszélnem kellene veled erről a témáról… De pontatlanul gondoltam… És pontatlanul beszéltem… Megbántam.
– Nem kell megbánnod, Viktor. Semmi baj.” János már ott állt egy pohárral a kezében.
– Megőrültél, János? – Victor megragadta a helyettesét az ingujjánál fogva. – Még nem engedhetlek el. Te vagy a legtapasztaltabb ember itt a vállalkozásunknál. Jobban ismered a munkánkat, mint én. Nélküled nem tudom megcsinálni.
– Birkózz meg, birkózz meg – mosolygott a helyettes. – Ha már utaltál rá, hogy ideje mennem, akkor van megfelelő helyettesem. Ilyen szavakat nem szokás csak úgy mondani a helyetteseknek. Ezt már nagyon jól tudom.
– Hát, becsületszavamra, János, ma nincs helyettesítésed.
– Akkor miért beszéltél nekem a nyugdíjazásról?” John zavarba jött.
– Nos, arra gondoltam, hogy talán áthelyezhetnélek egy részmunkaidős állásra – javasolta a főnök. – Hm? Mit szólnál ahhoz, ha félállásban dolgoznál, John? Elvégre már az éveidben vagy, az egészség nem olyan…
– Sajnos, kedves főnököm – mosolygott keserűen a helyettes -, bár igaza van, és néha szédülök a fáradtságtól, de nekem könnyebb, ha nyugdíjba megyek. Ráadásul már régóta várok rá. Ahogy mondani szokták, a főnök szava – vagyis a te szavad – nem veréb, repülni fog, repülni fog!
– Hagyd abba, János!” Viktor idegesen félbeszakította helyettesét: – Sürgetlek, nem, csak könyörgöm, kérlek, azonnal tedd vissza a csészédet, és folytasd a munkát, ahogy eddig.
– Elment az eszed, Victor?” John a mellkasához szorította a csészét: “Hogyan folytathatnám a munkát? Éppen most nyitottad meg előttem a boldogság kapuját. Újra be akarod csukni ezt az ajtót? Nem… Most már elvből visszavonulok…
– Hát, John, ne sértődj már meg! – A főnök, mint egy gyerek, összevonta könyörgő szemöldökét. – Könyörgöm, felejtse el a beszélgetésünket. Csak meg akartam ijeszteni. Ostobán. Főleg, hogy a jövő hónapban megemelik a fizetését. Tessék.
– Tessék?
– Igen, itt. Te magad olvastad ezt a szerencsétlen rendeletet a béremelésről.
– És mennyivel fogják emelni a fizetést?” János lazán megkérdezte.
– Mennyivel? Te mindent nagyon jól tudsz.
– Csak azt, hogy mennyivel?
– Hogy érted azt, hogy csak? Ez – hűha – micsoda pénz!
– Ha még többet emelsz, maradok – mondta a képviselő.
– Mennyivel? – a főnök szeme kipattant a zsebeiből.
– Hát legalább a kétszeresét! És így – nem is győzködtek.
– Hát te, János, öregkorodban…? Honnan fogom én a pluszpénzt előteremteni? Honnan?
– Én nem vagyok olyan…, Viktor, hanem éppen ellenkezőleg – bölcsebb lettem. És ha azt akarod, hogy tényleg visszategyem a kupát, akkor egyezz bele a feltételembe.
– Szóval, John, feltételeket szabsz nekem? – a főnök hirtelen megfeszült.
– Hát persze! – John elmosolyodott. – Még egyszer mondom, a főnök szava nem veréb. És a főnökhelyettes szava – még inkább. Ha egyszer kimondta, ezt a figurát nem lehet visszatenni a ketrecbe. Nos? – John a főnök orrához emelte a csészéjét. – Itt van az én munkáscsészém, még mindig a kezemben. Készülök valahová messzire innen. De ha azt mondod, hogy “igen”, azonnal visszatér a munkahelyére.
– És ha nem?
– Akkor a csésze a főnökhelyettessel együtt elhagyja az irodát, és a személyzeti osztályra megy, hogy nyilvántartásba vegyék.
– Hát, John… – a főnök szomorúan megrázta a fejét – Talán egy kicsit kevesebbet?
– Nem, Viktor. Ahogy egy híres szereplő mondta: “Az alkudozás itt nem helyénvaló!”
– Hát jó, rendben, Isten legyen veled… – a főnök komoran rázta a fejét… – De azzal a feltétellel, hogy most már törd a fejed, honnan tudnánk pénzt szerezni az embereknek a fizetésemelésre…
