Van egy fiam, Adam. Két éves. A kora ellenére nagyon okos és nyugodt. Ő egy arany, nem egy gyerek. Gyakran visszük magunkkal különböző rendezvényekre, és még soha nem történt semmi váratlan.
Nemrég pedig a nővéremnek volt egy esküvője. Már az elején kategorikusan tiltakozott, amikor azt mondtam, hogy magammal viszem a gyereket. Nem nagyon szereti a gyerekeket, ezért az ünnepség “gyerekmentes” stílusban zajlott. Boldog anyaként egyáltalán nem támogatom az ilyen nézeteket. Kész voltam magammal vinni Ádámot, de rájöttem, hogy ez a nővérem ünnepe, így tiszteletben kell tartanom a véleményét. Egy barátomnál hagytam a fiamat.
De az esküvő előestéjén a barátnőm, aki vállalta, hogy egy éjszakára dadus lesz, azt mondta, hogy beteg. A barátom sokáig bocsánatot kért, de felnőttek vagyunk, és megértjük, hogy nem vagyunk immunisak az ilyen dolgokra. Mondtam, hogy nem történt semmi szörnyűség, és leültem gondolkodni. Mindenem készen állt. Már csak aludnom kellett, és reggel el kellett mennem az esküvőre. Igen, de mi legyen Ádámmal?
Nem volt más megoldás: vagy egyáltalán nem megyek, vagy magammal viszem a gyereket. Még a terembe sem, mert amiatt a nővérem még jobban megsértődik. Semmi baj, a saját esküvőjéről nem fog kirúgni minket.
A vejem egyébként egy gazdag ember. Szerintem lesz mit nézni rajta. Sokáig gondolkodtam, hogy figyelmeztessem-e a nővéremet, hogy gyerekkel jövök, de annyira el volt foglalva, hogy úgy döntöttem, mindent beleadok.
És hiába. Amikor Daniela meglátta Ádámot, botrányt csinált belőlem. Sértő szavakat vágott hozzánk, és azzal vádolt, hogy tönkretettem az esküvőjét.
– Miért vitte el a fiát? Előre figyelmeztettem, hogy itt nem lehetnek gyerekek. Miért hallgattak rám mások, de te nem? Mindent tönkretettél!
Zavarba jöttem. Valami törvénybe ütközőt tettem? A fiam csak állt némán, pislogott a szemével, és nem értette, mit akar tőle a nagynénje. Nem értettem, hogy pontosan mivel rontottam el az ifjú pár ünnepét. De aztán csak rosszabb lett a helyzet.
– Fogd a gyereket, és hagyd el a partit. És hová menjek? Nem érdekel, hogy hová. A szabályok mindenkire ugyanazok voltak – mondta nekem az újdonsült vő.
Elakadt a szavam. Ez egyáltalán normális? Próbáltam beszélni Danielával, de ő meg sem akarta hallgatni, hogy miért történt minden így. Senkit sem érdekel. Csak azért rúgtak ki az esküvőről, mert Ádámmal jöttem.
Az anyám látta. Nem bírta elviselni. Elvette tőlem a fiamat, és otthagyta a lánya esküvőjét. Én pusztán tiszteletből maradtam apámmal. Bár én már nem akartam semmit. Milyen ünnepi hangulatról beszélhetnénk?
Daniela még mindig nem áll szóba velem. Várja a bocsánatkérést. Én pedig nem tartom magam bűnösnek. Látni akarom őt, amikor ő maga is anya lesz. Talán akkor valami megváltozik. Majd meglátjuk.
Bocsánatot kellene kérnem?
Te mit tennél?
