Szakács vagyok szakmámból adódóan, és mindig is igyekeztem kényeztetni a feleségemet. Már amikor először találkoztunk, olyan kulináris remekművekkel és finomságokkal leptem meg, amelyeket csak drága éttermekben lehetett megkóstolni. Ő mindig nagyon dicsérte az ételeimet, ahogy a munkaadóm és azok az emberek is, akik abban az étteremben ettek, ahol dolgoztam.
Miután kiderült, hogy gyermeket várunk, még finomabbat és többet kezdtem főzni, hiszen arra számítottam, hogy a feleségem két személyre fog enni. De most már alig eszik otthon. Egész nap elfoglalt – orvoshoz megy, kismamaórákra jár, barátokkal jár. Egész nap rohangál, hazajön, és még mindig nem akar enni.
Szándékosan áttértem az ismertebb ételekre, amiket biztosan szeret, csirkemell, sertésszelet, bulgur, rizs, néha szeletelt sült krumpli. Amikor ez nem működött, ellenkezőleg, belevetettem magam a túlzásokba, és olasz, francia és japán ételeket főztem neki, remélve, hogy legalább valamivel kedveskedhetek neki, de mindig “nem volt éhes”, és még csak meg sem akart próbálkozni.
Szabadnapomon korán reggel felkeltem, hogy házi pizzát készítsek neki. A tésztát magam gyúrtam, a szószt a recept szerint készítettem el, és elegendő feltétet tettem rá. A feleségem reggel élvezettel megevett mindent, azt mondta, hogy olyan finom, hogy “ízlelgetni lehet”, de estére valahonnan jóllakottan jött haza.
– Valamit nem mondasz el nekem – mondtam gyanakodva. – Eddig mindig volt helyed a főztömre, most meg nincs hova. Most már rosszabbul főzök? Már nem szereted? Vagy megváltozott az ízlésed, és az ételem nem felel meg neked?
A feleségem nevetett a feltételezéseimen, de ugyanakkor zavarba is jött. Kiderült, hogy észre sem vette, hogy próbálkozom és kiborultam, mert nem törődött az ételemmel.
– Azt hittem, hogy otthon az éttermi ételeket gyakorolod – mondta. – Én pedig anyád miatt vagyok örökké tele. Tudod, hogy velem jár orvoshoz, és együtt nézzük nála a szappanoperákat. Olyan jól főz, mint te, és én nem tudok neki nemet mondani. Mióta kettő, ha nem három személyre is eltelít, már tényleg nem akarok otthon semmit.
Minden a helyére került számomra. Én pedig azonnal fellélegeztem.
– Anya – mondtam -, micsoda áldás. Már attól féltem, hogy van egy szeretőd, aki étterembe visz, én meg a tűzhely mellett állok.
Ettől a feleségem még jobban felnevetett. Szorosan átölelt, arcon csókolt, és azt mondta, hogy soha nem találna olyan férfit, aki jobban és finomabban főzne, mint én.
– Hát, talán csak az anyádat… – tette hozzá ravaszul.
