Nem értem azokat az embereket, akik hívatlanul jönnek látogatóba. A férjem bátyja ilyen ember. Nemrégiben a férjem bátyja meglátogatott minket, és úgy tervezte, hogy hat hónapig velünk marad. Ha csak néhány napra jött volna, megértettem volna, de hat hónap túl sok volt. Dühös voltam. Már így is szűkösek voltunk. Két nappal az érkezése után a férjem azt tanácsolta a bátyjának, hogy költözzön a szülei házába. Ott egyébként senki sem lakott, mert a szüleim vidéken laktak, távol a város zajától. De a bátyám nem értett egyet: szerinte jól megvagyunk. Egyáltalán nem kedvelem őt, kegyetlen természete van, és szeret mindenkit parancsolgatni.
És amikor a férjem javasolta, hogy költözzön el, elkezdett ordibálni a bátyámmal, mondván, hogy kirúgja a vérrokonát a házából. A férjem elkezdte magyarázni neki, hogy mi már megszoktuk, hogy külön élünk, és egyszerűen lehetetlen, hogy hárman éljünk egy egyszobás lakásban. Válaszul a férfi ránézett, és azt mondta: “Ki főz nekem vacsorát, ki mossa ki a ruháimat, ki vasalja ki a ruháimat?”. Micsoda pofátlanság: azt hiszi, hogy cselédként kellene szolgálnom őt. Összevesztek, és a férjemnek soha nem sikerült logikusan lezárni a beszélgetést. A férjem nem szeret veszekedni, botrányt csinálni, főleg nem a rokonokkal.
Másnap láttam, hogy a férjemet felhívta az édesanyja, aki szemrehányásokat kezdett tenni neki, amiért kitette a testvérét az utcára. Észrevettem, hogy a keze remeg a dühtől. Elhatároztam, hogy beszélek a férjem testvérével, még akkor is, ha úgy gondoltam, hogy nincs teljesen magánál. Élesen válaszolt nekem, hogy ez a bátyja háza, és joga van itt lenni. Úgy döntött, hogy ha már velünk fog élni, akkor velünk fog élni, és ezt nem vitattuk meg. Összepakoltam a holmimat, és elmentem anyámhoz. A férjem pedig kibérelt egy szállodai szobát. Nem volt más választásunk. Hogy lehetsz ilyen szemtelen?
