Olyan családban nőttem fel, ahol a szülők állandóan veszekedtek. Apa általában indulatos ember volt, anya pedig egy igazi fecsegő, így aztán volt módjukban, hogy állandóan vitatkoztak egymással. Ahogy hallgattam, ahogy néha-néha kiabáltak, azt gondoltam, hogy a férjemmel nem lesz okunk veszekedni. Olyan férfit választanék, akivel idilli lenne a kapcsolatunk.
És így is lett. Márk nyolc évvel idősebb volt nálam, de nagyon okos és értelmes. Tudta, mikor kell engedni, és mikor kell helytállni, és úgy, hogy én nem sértődtem meg. Megvolt a maga módja a problémák megoldására. A házasságunk tizenegy éve alatt egyetlen erőszakos veszekedésre sem emlékszem, egyetlen olyan pitiáner, öt perc alatt kezdődő és véget érő veszekedésre sem, amely erős haraghoz vezetett volna. Kivéve azt az egyet, amikor a fiam betört egy ablakot az iskolában.
Harmadik osztályos volt, még nem értette az ilyesmi fenyegetését, de a férjemmel már elképzeltük, hogyan fognak minket leszidni, és mennyi pénzt fognak követelni az ablakért. Bár az utóbbira készen álltunk, senki sem akart egy gyerek miatt szidást kapni.
Hogy ne kelljen elmennem, azt hazudtam, hogy fontos megbeszélésem van egy kollégámmal, de a férjem rögtön rájött.
– A találkozót bármikor el lehet halasztani, az ok a fontos.
– De két héttel ezelőtt mégis beleegyeztem. Ha kihagyom, akkor tiszteletlen vagyok, és lefokoznak…
– Ezt ne találd ki. Te csak egy kollégával találkozol, én meg épp egy projektet fejezek be a munkahelyemen. Sokáig kell maradnom, és az igazgatóval való találkozó miatt elveszíthetem a bónuszomat.
Meglepődve kapkodtam a levegőt:
– Szóval a te munkád fontosabb, mint az enyém? Miért van ez?
– Mert én többet kapok, tehát többet fizetnek. Mit gondolsz, ki fogja kifizetni az ablakot?
– Azt hittem, hogy együtt vagyunk ebben a dologban.
A férfi egyetértően bólintott.
– Ha együtt fizetjük ki az ablakot, akkor együtt hallgatjuk meg a dorgálást.
Én kategorikusan nem akartam. Ő egy férfi, ő szolid, ő jobb benyomást kelt. És a beszéde is jobb. Ő gyorsabban és jobban elbánik az igazgatóval, én meg ott ülök és pirulok, nem veszem fel a szavakat.
– Miért hagynánk ki ketten a munka kritikus pillanatait? Valakinek egyedül kellene mennie…” Folytattam.
Erre a férjem nagyot sóhajtott. Egy percig elgondolkodott ezen a dilemmán, majd megkért, hogy vegyem elő a pénztárcámat, és hozzak érmét.
– Dobjuk fel, és döntsük el, ki megy dolgozni, és ki megy iskolába – mondta. – Én vagyok fej, te vagy írás. Aki feldobja, az megy iskolába.
Ez egy teljesen őszinte döntés volt. Még jobban tetszett, amikor fejre esett. A férjem egyedül ment iskolába, és mindent jól kezelt. És elhatároztuk, hogy a jövőben ezt az érmeötletet fogjuk használni, hogy elkerüljük a függőben lévő konfliktusokat. Inkább a véletlen oldja meg helyettünk a problémát, minthogy helyben összevesszünk.
