Soha nem szabad feladni a reményt, még akkor sem, ha az nem működik és újra és újra kudarcot vall. A feleségemmel már régóta próbálkoztunk gyermeket vállalni, de mintha nem lett volna szabad. Sokakhoz imádkoztunk, de akkor született meg a fiunk, amikor már majdnem elvesztettük a hitünket abban, hogy lehet saját gyermekünk, és azon gondolkodtunk, hogy örökbe fogadunk egy árvaházból. Együtt éltünk a gondolattal, hogy lesz egy kisbabánk, és annyira izgatottak voltunk, hogy felneveljük! A kisfiú gyorsan nőtt és egyre idősebb lett, és amikor ötéves volt, és a garázsban ültünk vele – én éppen az autót javítottam, ő pedig éppen azt az autót rajzolta -, megkérdezte:
– Apa, tudod, honnan jöttem?
Mindig lenyűgöző volt hallgatni a fiunkat a gyermeki, vad képzeletével.
– Honnan jött?
– Gyönyörű helyekről, ahol minden fehér és napos volt, aztán hirtelen a földre zuhantam, és nálad és anyánál kötöttem ki.
– Szóval azt állítja, hogy angyal? – Nevettem fel.
– Vagy egy volt Mikulásmanó. Minden fehér a hó miatt – felelte a gyerek. – Megkérted a Mikulást, hogy vigyen a fa alá?
– Hát persze, hogy megkérdeztük.
Ugye megtettük? Minden évben, mint az őrültek, kívánságokat írtunk egy papírra, és éjfélkor egy pohár pezsgő mellett elégettük őket.
– Szóval korábban is gyűjtöttél ajándékokat a hozzád hasonló gyerekeknek? – Kíváncsi voltam.
– Nem – mondta a fiam nagyon sértődötten -, az ilyen dolgokért a felnőtt manók a felelősek, a hozzám hasonló kicsik csak arra várnak, hogy szép dobozba csomagolják őket, és elküldjék neked.
– De hiszen márciusban már nálunk voltál…
– Késedelmes posta – nevetett a fiam, felpattant a székéről, és odaszaladt hozzám, hogy megmutassa a rajzát.
Nem érdemes feladni, ha csak egy ilyen beszélgetés miatt is. Minden pár perel a gyerekéért, akár az anyjától született, akár örökbefogadott. Mindegyiküket valaki feljebb küldte hozzánk.
