Apukám valamiféle múltban él, amelyben csak két évig tanult egy szakközépiskolában, aztán kimaradt, és ismerősökön keresztül, kerülőutakon keresztül most ő a főnök a gyárban. És az, hogy a mélypontról kellett felküzdenie magát, az neki semmit sem jelent. Ellenkezőleg, úgy gondolja, hogy miután biztonsági őrként kezdtem a cégnél, majdnem igazgatói pozícióba emelkedhetek.
Apa nem érti, hogy más idők járnak – a felsőfokú végzettség számít. Lehet, hogy szakirányú végzettség nélkül is munkába állsz, de az állásinterjún mindig megkérdezik, hogy van-e főiskolai végzettséged. Lehet, hogy néhány üzletvezetőnek ez nem túl fontos, de én nem akarok semmivé válni. Biztonsági őrnek meg pláne nem akarok elmenni dolgozni. Van agyam, azzal akarok dolgozni. De a szüleim ellene vannak.
Apa azt mondta, hogy mivel elsőre megbuktam, és nem tudtam elmenni a költségvetésbe, akkor jövőre magamat kell hibáztatnom. Vagy sikerül bejutnom, és akkor magamra maradok, vagy megint elmegyek dolgozni, mert a szülők szerint hülye tandíj.
Nagyon remélem, hogy egyedül is bejutok, de úgy érzem, hogy a szüleim egyszerűen nem látják bennem a lehetőséget. Szerintük biztonsági őrként úgyis bejutok egy irodába. De ilyen nincs is. Főiskolai diploma nélkül nem lehetsz megbecsült alkalmazott. Bárcsak ezt egyszer a szüleim is megértenék.
