A lány egy padon ült a ház mellett. Nem kellett sietnie vacsorát főzni, mosni vagy vasalni a szennyest, vagy órákat tartani a gyerekeivel, mert neki nem voltak gyerekei, és minden mást a saját akarata szerint tehetett, amikor csak akart.
Még el is kezdett elaludni, annyira megnyugodott és megijedt, amikor a szomszédasszonya megszólította:
-Hello. Miért nem sietsz haza?” A szomszédasszony is leült a padra, és két teli bevásárlószatyrot tett mellé.
-Miért kellene sietnem? – válaszolta a lány mosolyogva.
– Ó, és még pihenni sem tudok, nincs elég időm. Rád nézek, szomszédasszony, és arra gondolok: hová néznek a férfiak? Olyan jó és kedves vagy, és egyedül vagy.
Annyira szerettem volna válaszolni a lánynak: “Engem néznek.
De a lány élete nem volt ilyen felhőtlen. Árvaházban nevelkedett, és soha nem látta és nem ismerte a szüleit. Élvezte az életet annak minden megnyilvánulásában, az előző életének viszontagságai nem tudták megtörni a kis törékeny lányt, de néha álmai voltak az árvaházi életről, tele kétségbeeséssel, haraggal.
A lány egy ruhagyárban dolgozott, és szerette a munkáját, szerette az embereket, akikkel együtt dolgozott, akik kedvesen, melegen és őszintén reagáltak rá.
De a magánélete valahogy nem alakult jól. A női csapatban nem volt tapasztalata a férfiakkal való kommunikációról, és nem bízott az emberiség erős felében. Az árvaház megtanította őt óvatosságra.
De a ház bejáratánál, ahol a lány lakott, az a hír járta, hogy van egy úriembere, és nem más, mint az egyik szomszéd fia. A lány háta mögött mindenki arról beszélt, hogy összejött egy nála tíz évvel fiatalabb fiúval, de az anyja nem tudott ezekről az eseményekről.
-Anya, apa, szeretném elmondani, hogy úgy döntöttünk, összeházasodunk.
Kérdezte a nő megváltozott arccal:
-Milyen lánnyal?
– Hát a szomszédunkkal.
Az asszony öt percig kábultan ült, aztán felsikoltott:
– “Megőrültél?! Ő öreg, harminckét éves, talán nem is tudod?! Így néz ki, kicsi, sovány! Micsoda módon lehet egy férfit becsomagolni! Na, akkor most elmegyek hozzá, majd én elintézem, elhatározták, hogy összeházasodnak, micsoda menyasszonyra találtak.
-Mama, te nem mész sehova, én nagyon jól tudom, hogy hány éves, és engem még soha senki nem csalt meg. Én szeretem őt és ő is szeret engem. Ne drámázz és ne csinálj mindenféle hülyeséget, amit később megbánsz és szégyellni fogod magad.
-Később majd megtanítasz!
-Mi ez a nagy zaj?” – kiabált a nővérem, aki hazajött az iskolából.
-A bátyád férjhez megy!
-Bátyám, hogy mered elmondani nekik, fél évig tudatlanságban éltél volna. Nősülj meg, bátyám, és ne hallgass senkire!
-Rosszul vagyok. Adj egy kis cseppet.
A lány csepegtetett cseppeket, és próbálta megnyugtatni az anyját:
-Anya, miért kell ilyen keménynek lenned magaddal szemben? Te magad mondtad: szegény lány, olyan szép, olyan kedves, de magányos, sajnáld a lányt”. Mi változott most?
-Nem a párja, tíz év különbség van köztük.
Az asszony megitta a cseppeket, kezdett megnyugodni, és miután megvárta felesége kiáltásait, a férfi megjelent rejtekhelyéről:
-Miért, vannak előnyei, ha a menyünk lesz: először is, közel fog élni hozzánk, minden nap láthatjuk az unokáinkat. Mások évekig nem látják az unokáikat. Aztán nincsenek rokonai, nem lesz konkurencia velünk. És én is szeretem őt. Házasodjon meg, vagy legyen bátorságom magam is elvenni.
-Miről beszélsz? Nem, hogy támogasson engem, és ő meg hülyeségeket beszél.
-Anya, hárman vannak mellette, csak te vagy ellene, és hét hónap múlva gyerekünk lesz.
-Micsoda?! Gyereket? Miért nem mondtad rögtön, – és az asszony sírva fakadt, ne félj, én sírok a boldogságtól, hogy hamarosan én gondoskodom a gyerekről.
A nő könnyein keresztül mosolygott, és kifelé menet a lakásból, kiabált.
– “Vegyél virágot, a vőlegénynek is nekem, mert apád nem kényeztet virággal. Ne tanulj tőle, adj gyakrabban virágot a feleségednek. Ő árva, nincs senkije rajtunk kívül.
