Kiderült, hogy a szüleim elváltak, amikor nyolcéves voltam, de nem szűntek meg együtt élni. Néha-néha hallottam valamit arról, hogy elváltak, de én nem igazán vettem úgy. Nekik is két szülőjük volt, és nekem is, szóval mi másnak kellett volna örülni?
Amikor már jóval idősebb lettem, és magam is megnősültem, a feleségemtől megtudtam, hogy anyám és apám az ő tudta nélkül elváltak. Amikor kicsi voltam, nagyot veszekedtek apa hitelén. Anyámnak nem mondta el, hogy apám gyógykezelésére vette fel, és egyedül nem tudta visszafizetni. Akkoriban rosszul éltünk, szűkös volt a pénz, nem volt miből visszafizetni a hitelt, és a bankból hívogattak az emberek, hogy igényt tarthatnak a lakásra, ezért anya beadta a válókeresetet. Apa ellenezte, de hogy ne veszítse el a lakást, és ne tegyen ki minket veszélynek, beleegyezett a válásba.
Az évek során visszafizette a hitelt, és mindent elrendezett, és anya már régen megbocsátotta a hazugságait, de hogy újra megházasodjon, vagy nem volt kedve, vagy ideje. Én pedig annyi éven át éltem velük, és nem is figyeltem oda, és fogalmam sem volt róla, hogy anya útlevelében az állt, hogy apával elváltak.
A feleségem megkérdezte anyámat, hogy miért nem akarja újra aláírni, hiszen úgyis együtt van apámmal, és azt mondta, hogy csak nem akar a papírmunkával bíbelődni. Különben is, ők már hozzászoktak ehhez a fajta “közös házassághoz”.
Én is így gondoltam… De tényleg, van értelme a házasságnak, mint olyannak? Semmi nem tiltja az együttélést, vagy a közös gyereknevelést, de így legalább a problémák, hibák egy embert érintenek, és nem az egész családot.
