Gyerekkoromban milliószor hallottam olyan történeteket, hogy anyukám szüleinek köszönhetően saját lakásban éltünk, pedig ez nem volt igaz. Igen, ők segítettek a legelső felújításban ott, de maga a lakás a nagymamájától került apámhoz. Tehát valójában a lakás apué volt, és az ő nevére volt bejegyezve.
Az évek során már többször átrendezték – még a gyerekszobámat is kétszer cserélték ki új bútorokra és tapétára, így anyukám szüleinek javításaiból amúgy sem maradt semmi. De anya még mindig próbált ebbe kapaszkodni, amikor tizennyolc éves korom után apa közölte velem, hogy a lakást már átírta rám. Olyan ajándék volt ez tőle, és befektetés a jövőbe, mert egyszer majd feleségem és gyerekem lesz, és akkor a szüleim lakása az én családom lakása lesz.
Ezzel a hírrel kezdődött a szüleim közötti vita. Anyám teljesen megbízott bennem, de nyilvánvalóan nem akarta, hogy a közeljövőben egy lányt és – Isten ments – egy gyereket hozzak a kétszobás lakásunkba. Ő és apám csak negyvenévesek voltak, nekik is szükségük volt valahol lakhatásra, és apám, anélkül, hogy velem konzultált volna, átírta a lakást.
Nem terveztem, hogy a közeljövőben megnősülök, nemhogy kilakoltatnám a szüleimet, de anyám vitája a lakásról egyre jobban pezsgett, és egyre hisztérikusabbá vált. Amikor apám közölte, hogy a gyerekük vagyok, és kötelességük, hogy a jövőben lakást biztosítsanak nekem, anyám ezer kifogást talált. A közös lakásuk megosztása vezetett ahhoz, hogy a szüleim húsz év házasság után elváltak. Miattam és a ház miatt, amelyben évekig kellett élniük…
