Apám fiatalon értelmes és bölcs ember volt, művelt, akit mindenki szeretett és tisztelt a munkahelyén, és nekem azt mondták, hogy kövessem a példáját. De senki sem sejtette, hogy otthon apa soha nem hagyott ki egy alkalmat sem, hogy emlékeztessen arra, hogy én az első szerelmének nem kívánt gyermeke vagyok, aki teher lettem neki és a feleségének, mert nekik kellett felnevelniük engem. Apa egész életemben megbántam, hogy a világra jöttem.
Még jobban megszúrt, azt mondta, hogy soha semmire nem jutok, és soha nem jutok sehova, az utcán végzem, ha rossz jegyet kapok. Ragaszkodott hozzá, hogy kezdjek el bokszolni, pedig egyáltalán nem szerettem ezt a sportot. Apa egy emberként akart felnevelni, de én másként nőttem fel, és ez is mindig ürügy volt arra, hogy sértegessen.
A kapcsolatom apámmal azután javult, hogy elköltöztem és megnősültem. Láttam, hogy még a sógornőjét is nagyon szerette, bizonyos értelemben hálás volt, hogy most már kikerültem a családjából, hiszen volt sajátom. És hetvenévesen elkezdett noszogatni.
– Annyi időt és pénzt költ a feleségére! Valamiért még mindig szeretne szépségszalonokba járni, és megcsináltatni a haját, de valójában megcsalja magát. Neked nincsenek saját gyerekeid, ezért kényezteted őt. Jobb lenne, ha hazamennél, és segítenél az öreg apádnak. Mire neveltelek én téged? Hogy megfeledkezz rólam, és csak magadnak élj?
Korábban ki nem állhatott engem, de öreg korában könyörgött, hogy költözzek vissza hozzá. Nem habozott, hogy a feleségem előtt csúnyákat mondjon a feleségemről, és minden módon megpróbálta elrontani a kapcsolatunkat, de nem ezért költöztünk vissza hozzá. Nagyon feledékeny lett, és sokszor az ajtóban hagyta a kulcsot, ami miatt a szomszédok telefonáltak, vagy majdnem tüzet okozott azzal, hogy a vasalót a vasalódeszkán felejtette. Gondoskodni kellett róla, ezért a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy vele fogunk élni, és ideiglenesen kiadjuk a lakásunkat.
Apa egyébként még rosszabbul lett. Néha hajlandó volt sírni szeretetből értem, mondván, hogy nagyon hiányzom neki, hogy én állok a legközelebb a családjához. Néha pedig szid, és a pálcájával hadonászva kidob. Tudom, hogy ez az idős emberekkel előfordul, és hogy semmilyen gyógyszer nem segíthet, de nagyon nehezen birkózom meg vele. A feleségemmel éppen arról beszélgetünk, hogy apát idősek otthonába küldjük – mindig azt mondtam magamnak, amikor dühös voltam apámra, amiért nem szerettem őt, hogy öregkoromban majd visszavágok neki, és idősek otthonába dugom, de most már kétlem, hogy ez lenne a helyes megoldás. Nem a legjobb ember a szememben, és sok bántó dolgot mond, de úgy érzem, jobb lenne neki velük, mint idegenekkel a kórteremben. A feleségem ragaszkodik az ellenkezőjéhez. Szóval mit tegyek ez ügyben?
