Egy nap, amikor kimentem, láttam, hogy a szomszédom zokog. Odamentem hozzá, megkérdeztem, mi történt, mire ő azt mondta, hogy a fia elment. Megkérdeztem, hová ment, de nem válaszolt, csak annyit mondott, hogy megunta a többieket, összepakolta a holmiját és elment. Ekkor jöttem rá, hogy mi történt. Nem gondoltam volna, hogy egy átlagos, első ránézésre hétköznapi nap ilyen szomorú hírrel kezdődhet.
De sajnáltam a fiút… Emlékszem, hogy pár éve még a fiammal futott az utcán, jó barátok voltak, de a fiam elment a városba tanulni, a szomszéd fiú pedig egyedül maradt az anyjával, akivel szinte minden nap veszekedett különböző okok miatt. Érdemes megjegyezni, hogy a veszekedéseket a szomszédom kezdte. De a fia olyan fiatal, az egész élete még előttünk van, és ilyen veszekedésekben élt az anyjával. A fiatalok manapság teljesen boldogtalanul nőnek fel, sajnálom őket. Összegyűjtöttem az összes szomszédot, és együtt elmentünk a szomszédasszony házához finom pitével, hogy ne legyen magányos.
Nem hiszem, hogy segíthettünk volna neki túlélni a szerettünk elvesztését, de legalább volt kivel beszélgetnie… Az már csak hab a tortán, hogy a szomszédasszony bemutatta a helyzetet néhány másik szomszédnak, hogy a fia nem csak a házból, hanem az életből is eltávozott… Az ünnepségen elmondta, hogy a fia él, csak összepakolta a holmiját és elment egy másik városba, azt mondta, hogy szabad és független akar lenni. Nem is tudom… attól a pillanattól kezdve volt bennem valami neheztelés a szomszédasszonyom iránt, hogy az egész falut megijesztette, pedig én is bűnös voltam: Tudtam és hallgattam, csak nem értettem, hogy a szomszédok milyen távozásról beszélnek.
