Maggie-nek három gyermeke van, mindhárom már régen felnőtt, és elhagyta a szülei fészkét.
A legidősebb külföldön él, ott van családja és két gyermeke. A lány soha nem látta őt, mióta sok évvel ezelőtt elment a városba, csak képeket és gratuláló leveleket. Mindent gondosan őriz, néha hosszú téli estéken hiányzik neki a fia, elővesz egy köteg levelet, és átnézi, újraolvassa őket. “Fiam, hiányzol nekünk apáddal, csak egyszer, gyere, ismerd meg a menyedet, az unokáidat…” – írja az édesanyja. De neki erre nincs ideje, az élet rohan és rohan. Olyan nehéz neki, hogy legalább néhány napra eljöjjön a családjához?
A középső, Polly, katonához ment férjhez, és még mindig katonai bázisokon van, a lányuk egyedül van velük, és néha meglátogatják, de nem sokáig. A nagypapa nagyon szereti a vejét, örülnek a középső lányuknak, jól rendezte az életét, idejönnek – a szeme ragyog a boldogságtól és a kedvességtől, a lelke békés…
A kisebbik – Olivia – pedig egyedül marad. Eleinte egy vidéki fiúhoz – Markhoz – ment feleségül, de Scott születése után valami nem működött közöttük, elváltak. Olivia a városba költözött, elvégezte a műszaki iskolát, varrónőként helyezkedett el, és hamarosan magához vette az unokáját. – Jobb lesz neki a városban, ott lesz matekiskola, tanulócsoportok, nem fog unatkozni – mondta a lány a fiát összeszedve, a fiú sírva kapaszkodott a nagymama szoknyájába, de ki tud keresztbe tenni az anyjának…
Majdnem huszonnégy órán át utazott Maggie a fülledt kocsiban. Ment és képzelte, hogy megöleli a lányát, megcsókolja az unokáját, ezek a gondolatok melegítették a lelkét az úton. A lánya már három éve nem volt az apjával, Scott bizonyára felnőtt, elnyúlt… Nagyapa is menni akart, de beteg lett.
– Drágám, kibírnál egy hetet nélkülem? – Maggie egy nap azt mondta a férjének: – Nem bírom tovább, fáj a lelkem, el kell mennem meglátogatni. Megpakoltuk a táskákat ajándékokkal. Kora reggel a férj felültette a feleségét a vonatra, nehéz volt egyedül cipelni egy ilyen csomagot, de nem volt kiút, ajándékok nélkül nem lehetett sehova menni…
– Anya, szólhattál volna előre, telefonálhattál volna, el kellett jönnöm a munkából, elhozni a fiamat az iskolából, aztán elmenni a boltba bevásárolni, egész nap mókuskerékben voltam, miután megkaptam a leveledet…
– Bocsáss meg, lányom, meg akartalak lepni, és levelet küldtem, mert a faluban nem mindig van kapcsolat – mondta az anya.
– Történt valami? Hogy van az apád?
– Jól van, egy kicsit beteg, ősszel előfordul az ilyesmi. Scott kinyitotta az ajtót, hogy mennyire megerősödött az évek során.
– Hát szia, szia, unokám! – Az asszony szorosan megölelte.
– Gyere, nagymama – szabadult ki a fiú a nagymama öleléséből, és bámulni kezdte a nőt.
– Miért nem jöttél szembe az útról, alig bírtam cipelni a szatyrokat – nézett az anya szemrehányóan a lányára…
– Hát, már készültünk az érkezésedre, kész leves, sült pogácsa, nem egy üres asztal, hogy találkozzunk – vonta meg a vállát Olivia.
Pár perc múlva a nagymama belekiabált a nagypapa telefonkagylójába: “Minden rendben van! Találkoztunk! Segítettünk! Segítettünk! Ne aggódjatok, üljünk le az asztalhoz, a lányom finom vacsorát készített! Mindenkitől egy nagy üdvrivalgást!”
Leültek az asztalhoz, Olivia a tányérokba töltötte a levest, és megkérdezte.
– Anya, egy vagy két szeletet kérsz? Maggie olyan éhes volt, hogy mind a hármat megette volna, ránézett, és azt mondta:
– Akkor tedd az asztalra, majd én magam teszek.
Öt kis pogácsa volt a tányéron, megettek egyet-egyet, a másodikért nyúlt, a harmadikat nem vette el, mert kényelmetlen volt. Eszembe jutott, hogy én mindig sokat főztem a gyerekeimnek, és hogyan halmoztam az ételt a tányérok tetejére. És itt… Lehet, hogy a lányának rossz volt a pénzügye, lehet, hogy segítenie kellett volna a pénzzel, volt némi megtakarítása, még spóroltak volna, jó termésük volt idén.
Aztán végigmentem a szobákon – frissen felújítva, az előszobában a tévé az egész falat beborította, új bútorok, az unokája szobája hangulatos volt, minden volt benne.
– Meddig maradsz nálunk, anya – kérdezte Olivia az asszonytól, aki a konyhában végzett a mosogatással.
– Hát nem örülsz neki? Még csak most érkeztél, és máris azon tűnődsz, mikor megyek el?
– Nem, csak most nagyon szűkösek a jegyek, úgyhogy azonnal meg kell szerezned őket, különben megint rossz hely lesz. Add ide az útleveledet, és holnap munka után megyek, nem halogatom tovább…
Maggie megvonta a vállát, az estét az unokája társaságában töltötte, képeket és videókat nézegetett az iskolai szünetről, örült Scottnak, jó gyerek, felnő, okos. Eh, bárcsak nagyapa is látná, meg kéne kérnem, hogy legalább a képeket írja alá… Több nap telt el így, és minden egyes nappal egyre hidegebbek lettek a viszonyok, az unoka egyre gyakrabban zárkózott be a szobájába, házit csinált, vagy elszaladt a szomszéd fiúhoz a játékkonzollal játszani, Olivia pedig vagy késett a munkából, vagy a barátaival töltötte az estét, jött, ledobta a csizmáját, és lefeküdt aludni.
Megunva az emberi melegséget, nem így képzelte el a lányával való találkozást, Maggie visszahívta a nagyapját, és elment összepakolni a holmiját. Visszafelé a szobájába menet meghallotta, hogy a lánya lazán beszélget az unokájával: – Anya, mikor jön Ben? Megígérte, hogy elvisz egy focimeccsre?
– Nemsokára itt lesz a nagymama, fiam… – válaszolta Olivia.
– És mikor jön a nagyi?
Olivia nem állt meg hallgatni, könnyek csordultak végig az arcán, a falba kapaszkodott, elérte a szobáját, összeszedte a holmiját, feldobta a kabátját, már az ajtóban állt, amikor a lánya kijött a szobából.
-Éjszaka is fenn vagy? Holnap este vonatod lesz.
– Semmi baj, majd átváltom a jegyet. Ó, Olivia, apád és én nem így neveltünk téged. Nem mondok neki semmit, mert aggódni fog. Köszönöm a fotókat, megkért, hogy lássam az unokáját, szóval viszlát…
Jól vezetett, ezúttal jó helyet kapott, és ezen a lánya köszöni. De az éjszakát az állomáson kellett töltenem, egy régi kabátba burkolózva. A vonaton folyton kinéztem az ablakon, és arra gondoltam, milyen gyorsan elrepült az élet, milyen gyorsan elszállt az élet, milyen gyorsan nem volt már szüksége rá és az apjára a gyerekeknek, de mennyi szeretet, gondoskodás, anyai melegség fakadt bennük…
– Szia, szerelmem, hogy jutottál el oda? – kérdezte a férje, amikor találkozott vele a vasútállomáson. – Nem találta sehol, annyira hiányzott neki, hogy még fogyott is!
Maggie megölelte és elmosolyodott. Legalább valaki vár rá, legalább valakinek szüksége van rá…
