Amikor fiatalok voltunk, úgy tűnt, hogy a gyerekek az élet virágai, akikről mindenki beszél. Olyan jó volt a falusi házban nevelni a kicsiket, és nagy családunk volt – két lány és két fiú. Reggelinél mindig mindenki hangoskodott és beszélgetett, vacsoránál még hangosabb volt. Volt, aki iskolában volt, volt, aki otthon; volt, aki a szomszéd faluba költözött, volt, aki a városba ment jobb életet keresni. Mégis, a feleségemmel sosem éreztük magunkat magányosnak. A gyerekek gyakran hívtak és látogattak, de az évek során a dolgok megváltoztak.
Az agyvérzés után a feleségem már nem kel ki az ágyból, ágyhoz van kötve, nem tud bemenni a városba, a gyerekek pedig egyáltalán nem akarnak meglátogatni minket. Én már öreg vagyok, és jól jönne a fiaim vagy a vejeim segítsége ugyan a tűzifával, de nem jön senki.
Egyetlenegyszer döntöttem úgy, hogy bemegyek a városba a lányomhoz, mert az nincs olyan messze, és ahhoz, hogy felvegyek valakit, aki vigyáz a feleségemre, eteti őt, és így tovább, el kellett adnom a láncfűrészemet. A pénzből kifizettem egy “ápolót”, vettem egy jegyet a városba, és a lányomnak is akartam valamit vinni. Sem ő, sem a vejem nem örült a látogatásomnak. Az unokám még csak ötéves, nem sokat ért még, de amikor kiszaladt elém, hogy megöleljen, elkezdte az orrát dugdosni az ujjaival, és azt mondta, hogy bűzlök a szelontól. Attól tartok, aznap este hazaküldtek volna, ha nem adom oda a pénzt.
Így kerültem a családomhoz, de a szállásukat is én fizettem… Egy nappal később a vejem vitt ki a vasútállomásra, így bár az ápolónőnél spóroltam azzal, hogy kevesebbet fizettem neki, a gyerekeim hozzáállását bántotta. A madaraink szétszóródtak, nincs idejük a szüleikre. Nagyon félek, hogy akkor ők sem lennének olyan helyzetben, mint én és a feleségem – az ő gyerekeik is messzire mehetnek, nem hívnak, nem látogatnak, és csak a pénzre gondolnak.
