Mindig is úgy gondolta, hogy nem kell gondoskodnia rólam. Mindenhez ellenségesen viszonyul. A legártatlanabb kérdésemmel beavatkozik a családi életükbe. Ő azonban befurakodott a lakásunkba. Négyen nem férünk el egy szobában, adjuk el és korszerűsítsük. Nem, nem áll szándékomban eladni. A menyem megsértődött rám a lakás miatt. Ezt a lakást a fiamnak vettem. Legalább volt annyi eszem, hogy az én nevemre jegyeztettem be az ingatlant, nem a fiaméra. Különben most sem térnének vissza hozzám. A kétszobás lakások nem sokkal drágábbak, mint az egyszobásak. A menyem el tudja venni a szüleitől a szükséges összeget, és emberi körülmények között élhet.
De arról hallani sem akarok, hogy eladjam az egyszobás lakásomat. Két évvel ezelőtt, amikor a második gyerek még csak a jövőre várt, a fiam és a feleségem először tette fel ezt a kérdést. – Ezek a te unokáid. Nem akarod, hogy normális életük legyen? Természetesen visszautasítottam. Azt mondtam, hogy elég, hogy évek óta itt élnek bérleti díj nélkül, és ezért hálásnak kell lenniük. A menyem azt mondta: “Tudod mit?
Ha nem törődsz az unokáiddal, nem fogod látni őket”. Hogy őszinte legyek, ez engem egyáltalán nem zavart. A gyerekeik bajkeverők és tiszteletlenek. Van, hogy a meny anyja egy napig vigyáz a legidősebbre, aztán egy hétig nem tud visszatérni a valóságba. Ez nem gyerek, ez vihar! Kettőt azonban nem lehet elvinni. Én csak oldalról nézem. Persze a menyem fel van háborodva, azt akarja, hogy maradjak és segítsek a gyerekekkel éjjel-nappal. Nagymama vagyok, nem igaz? Azonnal felhozom a beszélgetésünk témáját. A menyem tehet arról, hogy a nagymama nem kedveli az unokáit?
