– Hagyják békén a fiamat! – Kiáltott fel Sam anyja a küszöbről.
Melanie először látta meg az asszonyt. Korábban csak képeken.
– És úgy döntöttünk, hogy eljegyezzük egymást – suttogta szinte suttogva a zavart lány.
– Úgy döntöttek! Engem kérdeztek meg? Vagy tíz évig keményen dolgozom, hogy a fiam egy koldust hozhasson a házba? Mit kaptak a szüleid? Egy kétszobás lakást egy panelházban! Én meg vettem a fiamnak egy villát egy új épületben, importált bútorokkal. Vettem egy autót. A jó dolgoknak jó dolgoknak kell jönniük. Majd talál egy jó párt. És te, kislány, menj az utunkból.
– Ez a te döntésed vagy Samé?
– Ki fogja megkérdezni? Azt teszem, amit mondok! Az ajtót becsapva a nő kiviharzott a lakásból. A férfi a kocsiban várta a nőt.
Miután magához tért, Melanie felhívta a szeretőjét.
– Most mit csináljunk? – kérdezte kétségbeesetten. – Várom a gyereket.
– Láthatod, hogy anyám ellenzi a házasságunkat. És a baba… Nem tudom, mit tegyek…
– Meg fogom szülni…
Néhány nappal később Melanie-t megtámadta egy betörő. Pedig nem volt mit ellopni. Egy régi mobiltelefont, egy pénztárcát néhány százassal és a lakáskulcsot lopta el. Ráadásul csúnyán meg is verte. Melanie elvesztette a gyermekét.
Gyötörte a gondolat, hogy ez a “rablás” nem baleset volt. Melanie megpróbált valamit kiszedni Samből. A férfi azt válaszolta:
– Nem kellett volna elkésned.
– Éppen hazafelé tartottam a munkából – mentegetőzött.
De a férfi már letette a telefont. A betörőt pedig soha nem találták meg…
Úgy őrizte a magányát, mint egy ékszert, amitől nem tudott megszabadulni. Senkit sem engedett be a sorsába.
– Melanie, lányom, nem élhetsz örökös szomorúsággal – sóhajtott fel az anyja.
…Decemberben megérkezett az első hó. A nap is előbukkant. Melanie szabadnapja volt. Délben elment a parkba. Már az utcán visszanézett, amiért nem vitte magával a mobiltelefonját. Fel kell hívnia egy ügyfelet. Reggelre akarja megcsináltatni a haját. Meg kell erősítenie az időpontot. De nem akart hazamenni. Azt mondják, balszerencsét hoz…
A hideg téli nap a naplemente felé sietett. A park elbűvölően nézett ki. – Mennyi az idő? – kérdezte magától Melanie. A pad mellett egy kisfiú egy mogyorót kopogtatott egy mogyoróhoz, hogy mókust csalogasson.
– Olyan hideg a kezed, mint a jég – próbálta az apa elvenni a gyerektől a mogyorót. A fiú sírva fakadt.
– Elnézést, mondja meg, mennyi az idő – fordult Melanie a férfi felé.
– Az órán – a tél kezdete – viccelődött az idegen. – És valóban – négy óra felé jár az idő. A kisfiú síró szemmel nézett Melanie-ra. És alig hallhatóan mogyorót kopogtatott egy mogyoróra.
– És hangosabban kopogtatott. Mókus nem hallja. Így… De nem volt mókus. A kisfiú csalódottan nézett Melanie-ra.
– A mókus biztosan a hollowban sütkérezik. Ez az első hó. Még nem szokott hozzá a hideghez, megfagyott. És legközelebb biztosan jönni fog dióért. A kisfiú arca kitisztult.
– Kedves vagy – mondta a fiú apja. – Az anyánk volt az.
– És miért volt az? – Kérdezte Melanie értetlenül.
– Szerettem volna Maxnek egy kishúgot adni, de…
– A te neved Max? – Témát váltott, mert látta, hogy beszélgetőpartnere nehezen viseli.
A következő szabadnapon délben ismét a parkba készült. Mogyorót tett a zsebébe. Látni akarta a kis Maxot. És talán egy mókust is oda tud csalogatni.
… Melanie és George, így hívták az apját, már nagyon várták ezeket a találkozókat. Nem voltak betervezve. Mintha véletlenül jöttek volna. Már Max sem bújt az apja mögé, amikor meglátta.
… Egy évvel később, tél elején, a parkban, ugyanott, ahol Melanie először beszélt George-dzsal, a férfi szerelmet vallott neki. Megkérte a kezét és a szívét.
– Az órán a tél kezdete van. Legyen ez az idő a sorsunk kezdete – mondta izgatottan…
… A bevásárlóközpontban Melanie meglátta Samet. Körbe akart menni. De a férfi feléje sétált.
– Hogy vagy? – Kérdezte.
– Én… családom van. És neked?
– Még nem házasodtam meg. Sajnálom a múltat… Az anyám… azt akarja…
– El kell mennem. Minden jót!
…És így ez a november elsiratta az esőt. Mintha varázsütésre, decemberben ragyogott volna a nap.
– Srácok, készüljetek egy sétára. Max, hol vannak a kesztyűid? Megint elvesztetted? Nemsokára szüretelni fogunk – viccelődött Melanie.
A park zsúfolt volt a hosszú köd és az eső után. Melanie megállt a “történelmi” padjuknál.
– George, mennyi az idő? – nevetett.
– Az én órám szerint tél eleje van.
– És egy új élet kezdete – mondta titokzatosan. – Lesz egy kicsi vagy kicsi.
– És te hallgattál?
– Vártam, hogy itt elmondhassam…
