– Ó, szép lakás, szép. Gondolkodom rajta, hogy a fiamnak is veszek egyet. És mennyit fizetsz havonta?” – kérdezte a nagybátyám, miközben a férjemmel megnéztük a nemrég vásárolt lakásunkat. Úgy számolunk, hogy hamarabb visszafizetjük – válaszoltam. – Jól éltek, gazdagok vagytok, ha ennyi pénzt tudtok fizetni – mondta irigykedve a nagybátyám. – Nem, nem vagyunk gazdagok, tévedsz. Szegények vagyunk – nevettem. Miután elbúcsúztam nagybátyámtól, aki már a hatodik rokonom volt az elmúlt héten, fáradtan leültem a székre. Amikor kibéreltük, nem volt ilyen zarándoklat – mondta a férjem. – Nem mondtam, hogy az anyám – sóhajtottam. Este megint csengettek az ajtónkon. – Szervusz, nővérkém! Ismerje meg a bérlőket!” – a nővérem berohant a lakásba, egyik kezében a gyereket tartva, másik kezével egy bőröndöt húzott. “Be kell íratnom a fiamat az óvodába. Nekem pedig regisztrációra van szükségem, hogy normális munkát kapjak. Ne aggódj – nem maradunk itt sokáig!
Egy-két év, amíg talpra állok! Tessék, fogd meg ezt! – nyújtotta át nekem az unokaöcsémet. – És miért nem is hívtál fel? – Kérdeztem döbbenten. – Ha, én ismerlek téged! Háromszáz kifogást találtál volna, hogy ne jöjj el! Hol tudnánk megszállni? A férfi kijött, ránézett a húgomra, a bőröndjére koncentrált, majd nagyot sóhajtva visszament a szobába. “Igen, holnap ne menj dolgozni – maradj a gyerekkel, látni akarom a várost. És nem ártana egy kis pénzt is dobni, mert egy fillérünk sincs – az utolsó pénzünkön jöttünk hozzád. Amikor anyám mondta, hogy vettél egy lakást a városban, azonnal megértettem – itt az esélyem a normális életre! A lakásban találkozom egy férfival. A fiam veled fog élni, ha szükséges. Nem ijesztgetlek rögtön, mert az úr elszaladhat az anyakönyvi hivatalból, és az esküvő után nem megy sehova – nevetett a nővérem, rothadt fogakat villantva. Próbáltam megmagyarázni a nővéremnek, hogyan viszonyulok az eseményekhez: “Nem zavar, hogy nincs hol laknunk? És általában az ilyen dolgokat előre meg kell beszélni. Dolgozunk, nincs időnk bébiszitterkedni.
Szóval együtt akarunk élni, évek óta albérletekben bolyongunk, mindezt idegenekkel – próbáltam megmagyarázni a nővéremnek az eseményekhez való hozzáállásomat. És mi nem vagyunk idegenek! – örült a nővérem, és bemászott a hűtőszekrénybe. – Fiam, kérsz joghurtot? És mi van itt? Mmm, kolbász! Egyébként – mondta, és egyenesen a pálcikáról harapott egy falat kolbászt -, azt mondod, nincs hely. Egy szobában simán elférünk. Én veled alszom, te meg vehetsz a fiadnak egy kanapét. Minden rendben lesz! – Hallgassatok ide! Te és a fiad nem fogtok velünk lakni! Köszönöm, hogy eljöttél, nagyon örülök, hogy látlak. De mi együtt akarunk élni! – Bevallottad, ugye? Vettél egy lakást és ennyi? A családi kötelékek nem jelentenek neked semmit? – kezdett felháborodni a nővérem.
– Nézd, én mindent elmondhatok a férjednek, hogy hogyan jártad a falut férfiakkal, amikor nélküle jöttél anyádhoz! – Megőrültél, vagy mi van?” – a nővérem kijelentésétől szinte elakadt a szavam. – Hé, ember, gyere ide! A feleséged egy csavargó! Jobb, ha hozzám jössz feleségül! Hűséges leszek! Gyerünk, hadd készülődjön és menjünk! A férfi bejött a konyhába, karon fogta a húgomat, kivitte a folyosóra, és kilökte a lakásból. Aztán kivett egy bőröndöt, átadta a gyereket, és becsukta az ajtót. A nővérem késő estig kiabált a lépcsőházban, aztán elment. Reggel pedig anyám felhívott, és azt mondta, hogy hálátlan vagyok, és hogy már nincs családom. Így vettünk egy lakást, és így vesztettük el a rokonainkat.
