Isabella alig gurította ki a babakocsit a bejáratból. Még szép – az ötemeletes, lift nélküli, szűk lépcsőházzal rendelkező épületük nem volt alkalmas az ő széles babakocsijának. Hála Istennek, az ikrek nem ébredtek fel ettől. Különben dupla sikoly lett volna az egész udvaron.
A nő begurította a babakocsit a parkba, minél távolabb a bejárattól, mégpedig a padot elfoglaló idős hölgyektől. Azok megint gúnyos mosollyal kérdezgették őt. Aztán a hátam mögött vitatkoztak. Hát az öreg generáció nem szereti az alsóbbrendű családokat…
Izabella szerette volna, ha teljes lenne a családja, de sajnos… A férje egyáltalán nem állt készen a családi életre, különösen a gyerekekre. Egyszerűen ki nem állhatta őket.
És amikor megtudta, hogy Izabella terhes, elkezdte rábeszélni, hogy vetesse el. A nő makacs volt, és nem egyezett bele. Végül is az ő gyermeke volt, akit ki kellett hordania és fel kellett nevelnie. A férfi felzabálta az egész agyát, folyamatosan győzködte, hogy szabaduljon meg a babától. Amikor pedig megtudta, hogy két gyerek van, azonnal elpárolgott. Még csak nem is vitte magával az összes holmit.
És mi van Izabellával? Egy hónapig sírt, majd megnyugodott. Főleg, hogy a gyerekek már minden erejükkel rugdalózni kezdtek. Az asszony azzal nyugtatta meg, hogy beszélt hozzájuk, dalokat énekelt nekik, ők pedig lökdösődéssel válaszoltak neki.
Izabella persze a szíve mélyén azt a reményt dédelgette, hogy az ikrek születése után a tékozló férj visszatér, de ez nem történt meg.
Az asszony megpróbált mindent maga csinálni, de voltak dolgok, amelyekkel a törékeny női kezek nem tudtak megbirkózni. A gyerekszobában volt egy szétszedett kanapé, amelyen a kiságy mellett aludt volna. De nem volt elég ereje ahhoz, hogy maga szerelje össze. Minden éjjel a kiságyon kellett kuporognia.
Egy ingyenes újság átlapozása közben Izabella rábukkant egy hirdetésre, amelyben “férfit keresnek egy órára”. Éppen erre volt most szüksége. A nő elővette a mobiltelefonját, és tárcsázta a dédelgetett számot.
A “férfi” körülbelül két órával később meg is érkezett. Egy erős, udvarias férfi. Azonnal a gyerekszobába ment, és a kanapét kezdte babrálni. Az ikrek ránéztek az új férfira, majd könnyekben törtek ki. Izabellának pedig szerencsére éppen tej főtt a tűzhelyen. A nő odarohant, ugyanakkor félt a gyerekek sikolyaitól. De hirtelen megnyugodtak.
Amikor az anya visszatért a szobába, egy megható képet talált. Az “egyórás ember” a kiságy mellett térdelt, és az ő nyelvükön mondott nekik valamit. A kisgyerekek komolyan néztek beszélgetőpartnerükre, és válaszoltak neki.
“Maga jól bánik a gyerekekkel – mondta Izabella -, tanárnak kellene mennie. “Nekem is van két … volt …” – válaszolta a férfi és elfordult. “Menjünk el teázni” – javasolta a nő, hogy valahogy elsimítsa a helyzetet.
A babákat a babakocsiba gurítva és maga mellé téve Izabella töltött a férfinak teát. “Bocsásson meg a reakciómért – mondta Artúr (így mutatkozott be Isabellának) -, egy évvel ezelőtt elvesztettem a feleségemet és két fiamat. Talán hallotta ezt a történetet, ami a szomszéd városban történt. Nem tudtam ott élni. Ide költöztem. Nagyon szeretem a gyerekeket, valószínűleg nem fogom megszokni, hogy már nem vagyok apa. Bár örökre az maradok…”.
Amikor ezt mondta, Izabellának könnyek szöktek a szemébe. Aztán egy pillanatnyi késztetésnek engedve odament, és megölelte Arthurt. És tíz percig némán sírtak együtt.
Aztán a férfi halkan megkérdezte: “Jöhetek holnap?” Isabella bólintott, és könnyein keresztül mosolygott…
A férfi eljött, nem csalódott. És hamarosan maradt is. Mindketten megtalálták egymásban azt, amire kétségbeesetten szükségük volt.
