Laura és Andrew a nappaliban ültek. Andrew a céges buliról készült képeket mutogatta a feleségének. Laura tekintete megakadt egy fiatal lány képén.
– És ki ez a lány? – kérdezte a férjétől.
– Egy kolléganő. Andrew nem akarta tovább mutogatni a képeket. Azt mondta a feleségének, hogy fáradt, és aludni akar. Andrew az utóbbi időben furcsán viselkedett. Későn jött haza, és nem akart beszélni a feleségével. Laura gyanította, hogy a férje megcsalja őt.
Kopogtak a lakásuk ajtaján. Laura kinyitotta az ajtót, és meglátta ugyanazt a munkatársat.
– Andrew pedig nem volt otthon. – Laura azt mondta.
– Azért jöttem, hogy meglátogassalak. Szabad – kérdezte az idegen.
– Kérem. És mi a dolga? – Laura sejtette, hogy a férje lefeküdt vele.
– A nevem Helen, és nem csak a férje kollégája vagyok, hanem…
– Maga lefekszik a férjemmel, értem én. És miért van itt? – Laura félbeszakította a lányt.
– Igen, azért jöttem, hogy…
– Andrew holmijáért? Hogy mindent összepakoljak és elvigyek. Nincs szükségem semmire tőle. A lakás az enyém, úgyhogy nem osztozunk rajta. A kocsit megtarthatja, én úgysem tudok vezetni.
Laura felállt a bőröndért.
– Ne, kérlek, figyelj rám! – Helen ingerülten felsikoltott.
– Menj csak, összeszedem a holmimat.
– Nem kell semmit sem összepakolnod. Ülj le, kérlek, hátra. Azt akartam kérni, hogy engedje el a férjemet. Nem szeret téged. Azt mondja, nem akarja bántani magát. Andrew szeret engem, érted? De miattad már három napja nem jött el hozzám. Még csak fel sem hívott. És amikor hívom, leteszi a telefont. Ő és én egymásnak vagyunk teremtve, el kell engedned őt. – Mondta Hélène.
– Mondta már neked, hogy szeret téged? – Laura megkérdezte.
– Hát azt mondta, hogy boldog velem. – Tanácstalanul – mondta Ellen.
– Hát nem mondta. Ellen, el kell menned. Hadd kísérjelek ki az ajtóhoz.
– Elengednéd?
– Nem adom oda a férjemet. Ő szeret engem, te pedig csak egy múló hóbort vagy. Viszlát, Hélène.
Laura halkan felsóhajtott, most már tudta, hogy a férje csak őt szereti.
