Nyolcéves voltam, amikor anyám apja hozzánk költözött. Korábban csak néhányszor láttam őt – valahol messze, északon élt. Tudtam, hogy valahol messze van egy ilyen ember, anyám apja, a nagyapám. De ez nem befolyásolt semmit. Aztán elkezdődött.
Nyolcéves vagyok! – Nagyapa! Tudsz hópelyheket rajzolni? Nagyapa bátran veszi a ceruzát. Aztán bevallja nekem, hogy egyáltalán nem tud rajzolni. Semmit! De csak ő és én voltunk otthon, így nem volt senki, akitől segítséget kérhettem volna. És – ó, Istenem! Nagyapa rajzolt!
Tizenegy éves vagyok! Hangosan sírva rohantam be a szobájába: – Nagyapa! – Kislányom, mit csinálsz? Te sírsz? – Veled megyek! Veled akarok menni! – Hát akkor menjünk! Öltözz fel. – Anya… Nem engedi el… Nagyapa csendben elmegy. És öt perc múlva visszajön: – Menjünk, anya azt mondta, hogy rendben van. De azt mondta, hogy ha utána nem csinálod meg rendesen a házi feladatot, akkor én leszek a felelős mindenért! Elmegyünk nagyapával gombászni. Aztán, miután teli kosarakat hoztunk haza, külön utakon megyünk. Én – a házi feladatot megcsinálni, nagyapa – a konyhába, gombát pucolni. Nagyon igyekszem – nem hagyhatom cserben nagyapámat. Másnap három egyest kapok az iskolából.
Tizenkét éves vagyok! – Kislányom, ne ítélkezz ilyen szigorúan az emberek felett, gondolkodj el rajta, elvégre a barátod. – Volt barátnőd! Ex-barátnő! – Ne légy ilyen kategorikus. Itt beszélj, beszélj a történtekről, és lehet, hogy meggondolod magad. És ha így lesz, hidd el, szégyellni fogod magad, hogy – ahogy te mondod – le akartad tépni a fejét, és kitépni a haját! – Nem fogom! Nem fog! Nem fog! – Csak nagyon feldúlt vagy, várj holnapig, majd minden rendbe jön. Volt egy eset az életemben… És a nagyapám is mesél valami hasonlót, ami után már nem úgy tűnt, hogy a legjobb barátnőmmel való veszekedésem mindennek a vége és egyetemes katasztrófa. Ez a nagyapám és köztem zajló beszélgetés megtanít arra, hogy elemezzem a helyzetet, és próbáljak nem meggondolatlanul cselekedni.
Most már tizenhárom éves vagyok! – A szüleimet behívják az iskola igazgatói irodájába. Nagyapa, mi a helyzet veled…? – Mit csináltál? – Nem csináltam semmit. – Akkor miért hívnak? – Csak mert a lányok dohányoztak és… – Úgy érted a lányok? – Csak álltam ott, ennyi az egész! – Figyelj, napsugaram, ez az enyém. Elmegyek a suliba, és nem mondok semmit a szüleimnek. De meg kell ígérned… – Nagyapa, megígérem, hogy soha többé nem csinálok ilyet, ígérem! És tényleg nem is vettem többé a kezembe cigarettát.
Tizennégy éves vagyok! – Istenem, kislányom, mi történt a hajaddal? Megfestetted, ugye? De anyád mondta, hogy fesd be! – Anya azt mondta, hogy rendben van – zokogtam. Nagyon szerettem volna befesteni a hajam, anyám sokáig nem engedte, szidott, kiabált, aztán csak legyintett: csinálj, amit akarsz. És most ott állok a fürdőszobában a tükör előtt. A hajam olyan vad árnyalatú volt, mintha egy horrorfilmben szerepelnék. A nagyapám meg rám néz, és hisztérikusan röhögni kezd. Ettől még hangosabban zokogok. – Jól van, ne sírj, menjünk a fodrászhoz. Este gyönyörű új hajszínnel köszöntöm a szüleimet. – Jól áll neked – mondja anyám.
Tizenöt éves vagyok! Hazajövök egy születésnapi buliból. Az előszobában anyám kiszalad elém. – Te ittál? – Csak egy kicsit – válaszolom, de érzem, hogy a nyelvem elnémul. – Ó, csak egy kicsit! Hát anyám botrányt csinál. A sikolyra apám és nagyapám szalad ki. Utóbbi, felmérve a helyzetet, gyorsan betuszkol engem az egyik szobába, a szüleimet pedig – egy másikban: csupa beszéd – reggelre. Másnap besurranok a konyhába, és rémülten látom, hogy a szüleim már ott ülnek. Valahogy meg kell magyarázniuk. És akkor hallom nagyapám hangját: – Aha, látod, milyen igazad van! Emlékezz magadra! – És mi lesz velem? – Tizenöt évesen te is elmentél a barátaiddal táncolni. És onnan vezettek a hónod alá. Már nem tudtál egyedül járni! Szóval, a lányod még mindig jó kislány. Hát egy cseppet ivott. Mit gondoltál? Bátran besétáltam a konyhába. Senki nem szólt hozzám egy szót sem.
Huszonhárom éves vagyok! – Nagyapa, dédnagyapa leszel! – Hát ennek örülök! Mikor is pontosan? – Holnap elmegyek az orvoshoz, és megtudom! – Anyádnak elmondtad már? És a férjednek? – Még nem mondtam el senkinek, csak neked. – Akkor mondd el nekik. És ne mondd el nekik, hogy én tudtam meg először. – Ó, nagyapa, tényleg…
Huszonnégy éves vagyok! A fiunk egy hónapos. Az összes rokon összegyűlt erre az alkalomra. Hallom, ahogy nagyapám anyámmal beszélget: “Nos – mondja -, úgy tűnik, minden kötelezettségemnek eleget tettem, elég sokáig éltem ahhoz, hogy lássam a dédunokámat, már csak az van hátra, hogy… – Megházasodjak! – Anya nevet. – Mi olyan vicces? – Nagyapa komolyan mondja. – Igen, házasodj meg! – Hát akkor menj, keress magadnak menyasszonyt… – Anya nevet. – Máris! Anya abbahagyja a nevetést. Ő és apa is tátott szájjal néznek nagyapára. Aztán én is nevetni kezdek. – Miért nevetsz? Te mindent tudtál? Hát a lányom… Hát, hogy magyarázom meg neki, hogy régóta ismerem a menyasszonyt, hogy nagyon tetszik nekem, és hogy nagyapával vettünk egy öltönyt az esküvőre?
Milyen kapcsolatban állsz a nagypapával?
