Édesanyám már gyerekkorom óta próbált megterhelni a zenével. Ő maga is tanár volt a falusi zeneiskolában. Mint érti, nem sokan akartak, ezért anyám arra törekedett, hogy “zenésznek” neveljen, de én egyszerűen utáltam a zongorát. Nem tudtam kottát játszani vagy olvasni, ezért bemagoltam, hogyan kell játszani, és szenvedtem azokban az években, amíg el nem végeztem az iskolát. Akkor fellélegezhettem, és elfelejthettem a zenét, mint egy rossz álmot.
Amikor a férjemmel megszületett Mónika, nem is gondoltam, hogy anyám még mindig ennyire megszállottja a zenével kapcsolatos őrült ötletének. Amikor az unokánkat elküldtük nyárra a nagymamája falujába, fogalmunk sem volt, mit csinálnak ott. Sőt, nehéz volt kitalálni, mert Mónika egyébként egész évben csak iskolába járt, és semmilyen körök iránt nem mutatott érdeklődést. Az iskola kilenc hónapja alatt egyáltalán nem adta jelét annak, hogy szeret zongorázni vagy általában a zenét szeretni.
Akaratlanul is, amikor kiderült, hogy Mónika tizenkét évesen ahelyett, hogy a folyóhoz ment volna és az osztálytársaival játszott volna, a kották fölött ült, összevesztem az anyjával. Azt gondoltam, hogy ez mind az ő befolyása, és hogy ezek olyan felesleges dolgok, amelyekre Mónikának soha nem lesz szüksége az életében – nekem nem volt rájuk szükségem.
Aztán a lányom idősebb lett, és titokban nem mondott le a zenéről. Szeretett játszani, és még saját zenét is írt. Soha nem mutatta meg a férjemnek és nekem, mert tudta, hogy én mindig csak “csattogtatom a nyelvem és forgatom a szemem”, mert azt gondoltam, hogy a tanulás fontosabb.
Monica egyedül indult egy zenei versenyen, és – mindannyiunk számára váratlanul – meg is nyerte azt. A zene, amit írt, ami számomra ugyanolyan halandzsának tűnt, mint azok az unalmas Mozart- és Beethoven-számok, a többieknek tetszett. Tizenhat évesen Mónikát más versenyekre is kezdték hívni, díjakat kapott, és meghívták a konzervatóriumba. De két év ott elég volt neki ahhoz, hogy elkezdjen zenekart vezényelni, és ő maga sem hagyta abba az új zenék írását. Mindenhol megállja a helyét, ahol csak teheti, egyszer szeretne hanganyagot írni valamilyen külföldi drámához, és veleszületett tehetségét a nagymamájának köszönheti.
Részben én is hálás vagyok az édesanyámnak. Nem magamért, hanem Mónikáért. Amit én utáltam, azt a lányom teljes szívéből szerette.
