Mindig apámmal és a nagyszüleimmel éltünk. Amikor a nővérem és én kérdezősködtünk, hogy a többi gyereknek miért van anyukája, nekünk meg miért nincs, de apukám nagyon finoman célzott rá, hogy nekünk is van anyukánk, csak ő messze van, és saját élete van. Rengeteg gyerek van, aki egyszülős családban nő fel, de hát nekünk három van! Nagymama és nagypapa nagyon szerettek minket. Soha nem felejtem el, hogy nagypapa mesélt nekünk lefekvéskor, és hogy nagymama reggelente finom meggyes pitét sütött nekünk.
Csodálatos gyermekkor volt, amit anya elvett tőlünk. Apa halálra dolgozta magát, és szívrohamot kapott a munkahelyén. Elvesztettük őt, de a kedves emberek a munkahelyén nem egyszer gyűjtöttek pénzt a lányainak, Nagymama és Nagypapa pedig egy fillért sem kértek tőlünk. Aztán jött anyám. Igénybe vette a törvényes gyámságot, és elvitt minket.
A kishúgom szívesebben ment, mint én, de később mindketten nagyon megbántuk. Anya nem szeretett minket. Elvitt minket a második nagymamához a faluba, ahol soha nem láttuk a napvilágot, és elfelejtettük, mit jelent a szeretet és a gondoskodás, hétköznap a szomszédos városba jártunk iskolába, napközben és hétvégén pedig a kertben dolgoztunk. A második nagymama soha egy jó szót sem szólt, és mi nem mehettünk vissza az igazi családunkhoz, mert anyám azt mondta, hogy soha nem mond le rólunk.
Sok évvel később, amikor már felnőttünk, visszamentünk a nagymamához. Nagypapa akkor már nem élt, de a nagymama tárt karokkal fogadott minket. Elég sok időt tudunk vele tölteni, és ő ugyanúgy szeret minket, csak most már nem vagyunk gyerekek. Tanulunk, dolgozunk, vannak terveink a családi életünkkel kapcsolatban, és a gyerekkor már rég elmúlt…
