Egy zacskó pitével rohantam haza az iskolából. Sarah néni a menzáról egyszerűen isteni csirkepástétomokat készít, a hús illatos és finom, nagyon puha és szaftos. Bármennyire is próbálok valami hasonlót készíteni, még az ő receptje szerint sem megy. A szakácsaink valamiféle varázslók, az egész tanári kar imád a menzán enni, csak a gyerekek rosszalkodnak.
Már nem voltam messze a bejárattól, amikor halk, rekedt nyávogást hallottam. Általában nincsenek udvari macskák, akár elviszik őket valahova, akár csak üldözik, de a mi környékünkön ritkán találkozni hajléktalan állattal. Így hát elmentem mellette és nem tudtam. Elkezdtem körülnézni, keresni a sírás forrását. A koszos fehér cica a lefolyócső mellett hasra vetve nyújtózkodott, de amikor észrevette, hogy odamegyek hozzá, felnyúlt és felállt, nagy kék szemeivel rám nézett.
Először zavarba jöttem, hiszen nem volt nálam semmi alkalmas vagy ehető, de eszembe jutottak a piték. Letettem a táskámat a padra, elővettem egy süteményes zacskót, kivettem az egyik pitét, és kettétörtem, hogy a töltelékhez jussak. A tészta édes illata és a hús sós illata hívogatott. A cica még a hátsó lábaira is felállt, és könyörgött. Hatalmas étvággyal vetette rá magát a főtt húsra, nagyon gyorsan elfogyasztotta, én pedig egyre csak dobáltam és dobáltam, és adtam neki az összes tölteléket.
– Kislány! – visszhangzott egy zaj a fejem fölött.
Felnéztem, és egy nagyon elégedetlen nagymamát láttam az egyik erkélyen. Éppen a szennyest akasztotta ki, és bizonyára látta, hogy egy kóbor macskát etetek. Azt vártam, hogy leszid, amiért megetettem.
– Hozz neki egy kis vizet – mondta a nagymama. – Vizet!
– Ahh…” Össze voltam zavarodva. – Nincs nálam víz.
– Akkor most kiveszem.
Feltörtem egy második süteményt, amikor a nagyi kihozott egy tál vizet és egy tál tejet. Elmosolyodott, amikor a macska végzett a csirkével, és egyenesen a tejért ment.
– Honnan került ide egy ilyen jóképű? – tűnődött, miközben leült mellém a padra.
Nem éreztem jól magam, hogy csak úgy mellette ülök, ezért átadtam neki egy zacskó süteményt, hogy egyen.
– Vannak háziállataid? – kérdezte, és boldogan elvette az egyik süteményt.
– Nem. Anyám gyerekkorom óta megtiltotta, így valahogy nem mertem, pedig már felnőtt vagyok – vallottam be, még mindig a cicára nézve, amelyik nyalogatta.
– A közelben laksz?
– Igen, a szomszédban lakom.
– Eh, szívesen fogadnám, de fiatal unokáim vannak, a fiam most nem tűri az állatokat – mintha tökéletesen tisztában lenne mindennel, a macska először az idős asszony lábához, majd az enyémhez dörgölőzött. – Olyan szép… nem szeretné elvinni? Nagyon ragaszkodónak tűnik.
Nem sokat gondolkodtam rajta, mielőtt ő javasolta. Mindig sajnálom a hontalan állatokat, de butaság mindenkit hazavinni.
– Nem, bérelt lakásom van, nem hiszem, hogy a főbérlők megengednék.
Én mentem el először, miután elköszöntem a nőtől. Este sokáig ültem a jegyzetfüzeteim fölött, aztán eszembe jutott valami, és rájöttem, hogy tulajdonképpen elvihetném a macskát. A tulajdonosok azt mondták, hogy már előttem is éltek kutyával, csak meg kellett győződnöm róla, hogy a bútorokat nem rongálja meg, és itt az ideje, hogy egy kicsit nagyobb felelősséget vállaljak, és gondoskodjak valakiről.
Már a sötétben leszaladtam a földszintre, és elkezdtem keresni a cicát. Most egy puha kockás dobozban ült ugyanott a lefolyócső mellett, és nagyon várta, hogy a karjaimba, majd a házamba jöjjön.
Meg voltam győződve róla, hogy senki sem látta, hiszen már este volt, de másnap, iskola után hazafelé menet, ismét megszólított az a nő. Azt hiszem, szándékosan figyelt fel rám.
– Lány! – Újra megszólított. – Várj, várj egy pillanatot!
Eltartott vagy két percig, de egy hatalmas zacskó kajával rohant ki hozzám.
– Tessék – mondta mosolyogva -, azzal az ötlettel vettem, hogy megetetem a bolyhost, de láttam, hogy hazavitted. Most, hogy jó kezekben van, szerintem adj neki is enni. Az első alkalomra elég lesz.
Úgy tűnik, hogy egy idegen, aki hozzám hasonlóan csak megsajnálta a cicát, és ennyi jót tett.
– Köszönöm – válaszoltam. – Ha látni akarod a cicát, gyere el hozzánk. Abban az előszobában lakom, tárcsázza a 17-es lakást a kaputelefonon. Most már kezd beletanulni, és minden felsőrészt és szekrényt felfedez, és valószínűleg nagyon örülni fog a látogatóknak.
