– Nos, Mary, pakolj össze, a házat eladtuk, most már nagylány vagy, tudsz magadra vigyázni.
– De hova menjek, nénikém?
– Menj az apádhoz. Anyád és nagyanyád mindent eltitkolt előled. A fővárosban él, és azt mondják, nagy üzletember. Majd később megköszönöd – mosolygott a nagynéném -, és heten vagyunk, etesd, öltöztesd, cipőztesd őket…
Az asszony egy halom megfakult, régi lepedőt és egy fekete-fehér fényképet tett az asztalra. Azon egy fiatal anya állt egy jóképű, magas férfi karjában.
– Ők a mi szerelmespárunk, az apja a helyi katonai egységben szolgált, és az anyja elvesztette a fejét, amikor meglátta. – Miért váltak el egymástól? – Kérdezte Mary.
– A férfi elment a városba, de a szülei nem örültek, hogy egy vidéki lányt vesz feleségül, ezért nem jött vissza az édesanyádért. Csak írt és írt leveleket, aztán abbahagyta… Nemsokára megszülettél.
– Szóval apa nem tud rólam semmit?
– Igen, anyád büszke volt ránk, ő szült téged, és egyedül hordott ki. Legalább üzenetet küldhetett volna, segítséget kérhetett volna…
Mária az anyjával és a nagymamájával nőtt fel, semmit sem tudott az apjáról, és a családjukban nem volt szokás róla beszélni. Minden próbálkozásról szigorúan hallgatott az anyja. A nagymamája öt évvel ezelőtt hunyt el. Az édesanyja pedig nemrég hunyt el, már régóta beteg volt, nem volt pénz gyógyszerre, nem volt honnan segítséget várni… Bárcsak a nagynénje korábban mesélt volna neki az édesapjáról… de minek is gondolkodott volna? A beszélgetés másnapján a lány összeszedte a holmiját, fogta anyja zsebkendőjét és nagyanyja gyűrűjét, egy halom levelet a szülei régi fényképével, és elindult a vasútállomásra.
A főváros hideg zuhogó esővel fogadta a lányt, a régi kabát nem védte meg a szúrós széltől. Elsétált a fényes kirakatok, szép táblák mellett, körülötte forrongott a fővárosi élet, amit még szoknia kellett. Ahogy megállt az egyik mellett, felfedezte, hogy hiányzik a táskája, amelyben pénz és személyes holmik voltak… Az iratait egy titkos mellzsebbe tette, ahogy a nagynénje tanácsolta, és ezt meg is köszönte neki. De most mit tegyen, nem emlékezett a címre, és az éppen az eltűnt táska zsebében volt… A lány leült a bőröndre, és sírva fakadt.
– Mi bajod van? Beteg vagy? – Hallotta valaki hangját, és felnézett. A hang egy huszonöt éves fiatalemberé volt.
– Nem, jól vagyok, csak… egy kicsit fáradt vagyok.
– És mégis, talán elvihetnélek a házadhoz, nem nézel ki túl jól.
– Nekem itt nincs otthonom. Néhány órája érkeztem…
Nem tudott tovább beszélni, hirtelen rájött, hogy nincs hova mennie, elvégre a lány arra számított, hogy az apja legalább előbb segít neki, naiv… Közben a férfi felsegítette, fogta a bőröndöt, és a kocsihoz vezette.
– Gyere, nem lakom messze, legalább felmelegszel, teázol, aztán majd gondolkodunk, hogyan segíthetnénk rajtad.
– A nevem Alex – mosolygott a férfi.
– Én pedig Mary vagyok. Örvendek. Miért segítesz nekem? Teljesen idegen vagyok számodra.
Alex némán nézett rá, majd azt mondta:
– Már otthon Alex forró teával kínálta a lányt, aki elmesélte neki, miért jött ilyen messzire, az elveszett táskájáról és az otthonáról, amely hamarosan idegeneké lesz. Egyszer csak megakadt a szeme egy régi fényképen, amely egy szépen faragott keretben állt a könyvespolcon.
– Ki lehet az? – kérdezte a férfitól, ahogy közelebb lépett.
– Ez a mostohaapám. De miért? Ti ketten ismeritek egymást?
– Várj! Mary a bőröndhöz sietett, kicsomagolta a levélköteget. Elvette az apja régi fényképét, az apja nagyon hasonlított a képen látható férfira.
– Tessék, nézd!
– Tehát ő az! Még a hadseregben szolgált. Miután az apja visszatért, először megnősült, de egy évvel később a házasságuk felbomlott. Öt évvel később találkozott anyámmal, én akkor hároméves voltam, a mostohaapám a vezetéknevét adta nekem, és saját fiaként nevelt. Tehát ő az apád?
– Igen, így van, az ő aláírása is rajta van a leveleken…
– Ez az… Igen – mosolygott Alex -, szóval te vagy a féltestvérem, nos, örülök, hogy megismertelek. Igya csak meg a teáját, elfáradt az úttól…
– Louisa… Amikor először megláttam a helyi boltban, le sem tudtam venni róla a szemem, milyen gyönyörű volt. – Szóval maga a lánya?
Mary állt, egyik lábáról a másikra váltva, előző éjjel nem aludt egész éjjel, azon tűnődött, milyen lehet a férfi, hogyan fog találkozni vele. Vajon elküldené őt? Az ajtót egy magas, sűrű, ősz hajú, de még mindig elég fiatalnak tűnő férfi nyitotta ki nekik.
– Atyám, ő itt Mary. Valami fontos dologról szeretnénk beszélni veled – kezdte Alex.
– Jó napot kívánok, jöjjenek be. Míg Mary körülnézett, Alex egy köteg levelet és egy fényképet tett az asztalra. A mostohaapja keze megremegett; senki sem tudta, mennyire kedves volt Louise a szívének, mennyibe került neki, hogy megszakítsa a kapcsolatukat az apja üzlete számára jövedelmező házasság kedvéért.
Senki sem tudta, hogy többször is eljött Louise-hoz, de a lány nem engedte be az ajtón, nem hallgatta meg, és még mindig minden megváltozhatott volna.
– Hát szia lányom! Isten hozott itthon – ölelte meg Maryt -, nagyon szerettem az édesanyádat, hát ne sírj, minden rendben lesz, hidd el, ha előbb tudtam volna rólad…
Eltelt néhány év, Mary és Alex összebarátkoztak, mostohaapja, aki visszavonult az üzleti életből, a cég vezetését a fiára és a lányára bízta. És a nagy, üres házát megtöltötte a gyermeklábak toporgása és a kis unokák csengő nevetése.
