Ne, ne, ne, ne sírj! A sorsodat nem tudod lóháton lehagyni. A tiéd nem fog elmenekülni előled. És ha mégis, az azt jelenti, hogy nem a tiéd volt – veregette meg gyengéden unokája fejét a nagymama.
-Ó, nagymama, én annyira szeretem őt, és ő… – zokogott a lány, mielőtt befejezte volna. Még csak tizennyolc éves volt.
A fiú volt az első szerelme. Nyolcadik óta barátok voltak. És tegnap a fiú azt mondta, hogy beleszeretett valaki másba. Tizennyolc évesen ez nagyon nehéz.
A nagymama megértette ezt, és próbálta vigasztalni az unokáját. Történt ugyanis, hogy amikor kicsi volt, a szülei nagyon sokat dolgoztak, a nagymama főleg az unokája nevelésével foglalkozott. Ezért megszokta, hogy a legintimebb dolgokat is megosztja a nagymamájával.
Ő volt az első, aki odament hozzá, miután a barátja nem is figyelt rá, hanem amit mondani tudott.
-Elmondtam már neked a nagyapámról és rólam?
-Nem – a lány azonnal felélénkült, és abbahagyta a szipogást.
-De gyere, töltök neked egy kis teát, megiszod, én meg elmesélem. Nagyon fiatal voltam, amikor elmentem dolgozni a gyárba. A nagyapád pedig már művezető volt a műhelyben.
Eleinte ő felügyelt engem, tanított, segített. Olyan nyugodt, kedves, türelmes és jóképű volt. Vonzódtam hozzá. De nem tudtam ránézni, kényelmetlen volt. Ezért titokban sóhajtoztam utána.
Aztán egy tavasszal meghívott a moziba. Annyira boldog voltam. A film után elmentünk sétálni a vízpartra. Sétáltunk, beszélgettünk, és akkor bevallotta nekem, hogy rögtön tetszem neki. A szívem majd megdobbant.
És azzal folytatta, hogy nem minden olyan egyszerű. Az apjának szigorú szabályai vannak, és már régóta jegyben jár a barátja lányával. És hogy az esküvőnek hamarosan meg kell lennie. A menyasszony szerelmes belé, de a srácnak nincs szíve hozzá.
De ha cserébe érzéseket táplál iránta, akkor minden ellenszéllel szemben felbontja az eljegyzést, és jöjjön, ami jön.
És itt elgondolkodtam rajta. Hiszen nemcsak a menyasszony fog megsértődni, hanem az apa is. Rossz, úgysem fognak később befogadni a családba. És el fognak fordulni a fiamtól, milyen lesz akkor?
Egy percig hallgattam, aztán azt mondtam:
“Nem, nem szeretlek, tisztellek, mint mentort, ezért beleegyeztem, hogy elmegyek a moziba”.
El sem tudom mondani, milyen szomorúság tükröződött a szemében. Nem bírtam ki, megfordultam és gyorsabban hazamentem. Egész éjjel sírtam, reggel pedig felmondtam. Nem tudtam vele tovább dolgozni…
Három évig nem tudtam elfelejteni a barátomat. Éjszakánként a párnámba sírtam. Mások próbáltak udvarolni nekem, de én mindet visszautasítottam.
Aztán egy srác elkezdett követni. Jóképű volt, vidám. Hát, szerintem jó pasi, nem leszek száz évig egyedül.
Beleegyeztem, hogy hozzámegyek. A munkája miatt egy másik városba költöztünk. Eltelt három év, de nem szerettem bele, és nem bírtam elviselni.
Teljesen más ember lett – durva, valami nem az ő stílusa – kiabált, veszekedett, és gyakran elment. És valahogy nem bírtam elviselni. Összepakoltam és hazamentem.
Mentem és gondolkodtam, hogyan nézzek a szüleim szemébe, és mit fognak mondani az emberek?
Akkor még nem volt szokás elválni, szégyen volt. Kijöttem az állomáson a bőröndömmel és orrba-szájba összefutottam a barátommal. Éppen a barátját kísérte el.
Nem hittem a szememnek, ő pedig megragadta a kezem, boldog volt. Aztán, amikor beszélgettünk, elmondta, mennyire aggódott, hogy elhagytam az üzemet. De nem mert megkeresni, mert olyan durván visszautasítottam.
Ő és a menyasszonya összeházasodtak. De nem éltek sokáig, a nő elgyengült. Négy év múlva meghalt. Gyermekük sem született. Csak akkor döntött úgy, hogy megkeres engem. Nem tudta elfelejteni.
A barátaimon keresztül tudta meg, hogy a férjemmel együtt elmentem egy másik városba. Hát, nem volt mit tenni. Aztán jött ez a találkozás. És én meséltem neki magamról. És ő azt mondta:
– “Látod, hogy hozott össze minket a sors”, és mosolygott az arcán.
Így történik ez. Minden a helyére került. Annyi éven át lélek a lélekkel éltünk együtt. Már két éve, hogy elment, és még mindig érzem, hogy segít és támogat.
Még egy kicsit tovább fogunk élni. Vigyázni fogok a gyerekeire.
A nagymama rámosolygott az unokájára. A lány felugrott, és szorosan megölelte a nagymamát.
-Milyen ostobaság, találtam valamit, ami miatt sírhatok,- villant fel a fejében.
