A férjemmel valahogy kerültük a gyerek témát. A kapcsolatunk elején megegyeztünk abban, hogy harmincéves korunkig, amíg nem lesz saját lakásunk és stabilitásunk, addig nem is gondolunk rá. Ki gondolta volna, hogy huszonöt évesen már szerencsések leszünk, hogy saját lakásban élhetünk, amit a férjem a szeretett nagyapja halála után örökölt, aki mindent az unokájára hagyott, és hogy a munkával minden többé-kevésbé stabil lesz, én magam pedig harmincéves korom előtt gyereket szeretnék?
Féltem erről beszélni a férjemmel, ezért célzással próbáltam megtudni az álláspontját, és első látásra nem volt ellene a gyerekvállalásnak. Egy barátom segített ellenőrizni a hajlandóságát. Történt ugyanis, hogy sürgősen el kellett mennie a nyaralóba meglátogatni a beteg édesanyját, és nem akarta magával rángatni a gyerekeket. Az egyik négy, a másik két éves volt. Megkért, hogy vigyázzak rájuk vasárnapig, és én örömmel beleegyeztem.
Először a férjem is izgatott volt. Nem jött ki olyan jól a gyerekekkel, és péntekre kimerült volt, de azért még mindig kitartott. Ez reményt adott nekem a saját gyerekeimről szóló közelgő beszélgetésre. Vasárnap akartam felhozni a témát, amikor a barátom elment a gyerekekért. Sajnos nem volt szerencséje. A szörnyű kapcsolat miatt nem tudott azonnal figyelmeztetni, a férjem pedig rögtön pánikba esett.
– Magunkra hagyta a gyerekeit! Egyedülálló anya, nem volt hova tennie őket, ezért ránk hagyta őket, nem igaz? Nem várja el tőlünk, hogy felneveljük őket, ugye? Nem állok készen a gyerekekre!
Egy barátnőm már hétfőn elvitte őket, de a férjem nagyon megkérte, hogy ne maradjon sokáig, amikor vasárnapra ígéri, és úgy általában ne hagyja őket más gyerekeire, mert az “kényelmetlen”.
Tisztában vagyok vele, hogy korai még felhozni a gyerek témát, de vajon… vajon készen áll-e valaha a gyerekekre? Mi van, ha csak az időmet vesztegetem, és amikor harmincévesek leszünk, akkor sem akar majd gyereket? És a biológiai óra ketyeg.
