Már 10 éve élek külföldön. És nem szeretnék hazatérni. Nem számít, hogy a fiaim és a menyeim ott vannak.
Nem, nem vagyok gyászoló anya, aki magára hagyta a gyerekeit. Találj egy percet a szabadidődből, és olvasd végig a történetemet, aztán levonhatod a következtetéseket. Egy dolgot biztosan elmondok a védelmemben – egyedül Isten az én bírám.
Miért mentem külföldre? A válasz egyszerű – a pénz. A férjem már régen elhagyott minket, két gyerekkel a karjaiban hagyva engem. Ikreket szültem. Sokáig nem akarom leírni a gyermekkorukat, mert nehéz visszaemlékezni azokra az évekre. Nem volt elég pénz ruhára és ételre.
Aztán meglátogatott a barátnőm, aki egyben a nagyobbik keresztanyja is volt. Elég sokáig külföldön dolgozott.
Habozás nélkül beleegyeztem. A fiaim éppen befejezték az iskolát, felnőtt, önálló fiúk voltak, akik képesek voltak gondoskodni magukról és a lakásról. Jól fogadtak el.
Minden este felhívtam a fiaimat. És mindig csak a pénzről kérdeztek:
– Küldjetek egy kis pénzt a kártyára.
– Tegnap átutaltam. Hol vesztetted el?
– Hát, bevásároltunk, fizettük a közüzemi díjakat. Miféle hülye kérdések ezek?
Nem tudtam, hogy a házinéni minden beszélgetésünket hallja.
– A gyerekek nem értékelnek téged. Már felnőttek, hadd keressenek maguknak munkát. Gondoskodj róla, hogy ne bánd meg ezt a tettedet – tanított az öregasszony.
Nem figyeltem a szavaira. Elvégre neki sem férje, sem gyereke nem volt. Honnan tudhatta volna, hogyan kell helyesen élni?
Három év múlva meghalt. Azt hittem, ez egy jel, és haza kell térnem.
– “Ó, szia, mit keresel itt?” – kérdezte a fiam, amikor kinyitotta nekem az ajtót.
– Így kell találkozni az édesanyáddal a küszöbön?” – Viccelődtem.
Az öröm azonban nem tartott sokáig. Már egy éve a fiam barátnője lakik a lakásunkban. Oldalról nézett rám, és nem köszönt.
– Vajon sokáig marad? – suttogta a lány a konyhában.
– Nem tudom, de remélem, hamarosan elmegy.
– Nem akarom, hogy rajtunk kívül más is itt lakjon!
Ez ilyen hír – azaz, hogy valami lány lesz a főnök a lakásomban. És az idősebbik, mint kiderült, elment kirándulni a barátaival – ezért kérte folyton a pénzt.
Egyszóval egy hetet sem bírtam ki. A lakásban minden olyan idegen volt, nem az enyém. Még az ágyon sem tudtam nyugodtan aludni. Egyébként a fiatalok “betoltak” a nappaliba, és elvették a hálószobámat.
A lány mindenért engem hibáztatott – a rossz pohárért, a hangos járásért vagy csak azért, mert éjszaka vécére mentem. Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy kidobta az összes családi ereklyémet – régi albumokat, nagymamám receptkönyvét, és az aranyait zálogházba akarta vinni.
– Nincs szükségem ilyen kacatokra otthon! A fia pedig mindenben támogatta őt. Nyilvánvaló volt, hogy sarcot csinált belőle.
Ideges lettem, összepakoltam a holmimat, és vettem egy jegyet. Nem, itt senki sem szeret, és nem akar látni. Én csak zavarok mindenkit.
Azóta eltelt 10 év. A fiaim nagyon ritkán hívnak, talán még a születésnapomra sem gratulálnak. Nem érdekel az életük. A “fiúk” csak egy szó, semmi több. Remélem, hogy legalább itt megtalálom a boldogságomat.
Egyetért a nő szavaival? Miért?
