Valószínűleg neked is vannak olyan távoli vagy közeli rokonaid, akikkel nem akarsz kommunikálni, de több okból is kénytelen vagy. Nekem is van egy ilyen rokonom. A nagynéném anyai ágon. A férje még fiatalon elszökött tőle. Habozás nélkül beadta a válókeresetet. Hiszen ő egy borzasztó morgós, és mindennek az ő kívánságai és parancsai szerint kell történnie. A férje pedig tiszt volt, és nem bírta elviselni a két parancsnokot a családi pályán. Ezért úgy döntött, hogy szakít vele. A válás során akkora botrányt kavartak a bíróságon, hogy a bíró alig tudta őket megnyugtatni, és nem volt kétsége afelől, hogy a házasságukat próbaidő nélkül is felbontják. De nem erről akartam nektek mesélni.
Szóval, a nagynéném felhívott, aki sok kilométerrel arrébb, egy másik városban lakik. Azt mondja, szeretné meglátogatni a barátait, de a lakásuk kicsi, és kényelmetlen neki ott maradni. Megkérte, hogy maradjon nálunk egy hétig. De én vonakodva beleegyeztem, mert már korábban is kért valamit. Így hát elszállásoltuk a dácsánkban, ahol a feleségem gyönyörű rózsabokrokat ültetett, és még sok minden mást is.
Minden vendégünk nem tudta levenni a szemét a virágoskertünkről. De amikor a nagynéném meglátta a virágokat, elkezdett: “Milyen kis telek, sajnáltatok egy nagyobb területet venni? Miért nem ültettél valami ehetőt? Virággal akarod vendégül látni a vendégeidet? De mi udvariasan mosolyogtunk és hallgattunk. Egy héttel később elmentünk, hogy elbúcsúztassuk a vasútállomáson, és amikor beléptünk a dácsába, már mindent kiástak. A feleségem sírva fakadt, én pedig kiabáltam a nagynénémmel, elmondtam mindent, amit gondoltam, és kikísértem a vasútállomásra. Amióta elcsúfította a kertünket, nem akartunk vele kommunikálni.
